Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.
Ülésnapok - 1910-317
317. országos ülés 1911 deczember 19-én, kedden. 415 gyermekei meUett a tanítók gyermekei kiszorulnak, a kinevezéseknél pedig alig tudnak helyhez jutni a nagyságos és méltóságos tisztviselő urak leányaival szemben magukra hagyatott, minden protekczió nélkül, védtelenül álló tanitói leányok* (Ugy van ! a baloldalon.) Es a mig némely jómódú tisztviselő leánya csak azért foglal el tanitói állást, hogy egy-két év alatt a ruhatárát gyarapítsa, addig a szegény tanitó a leányával együtt sirdogál és nyomorog kenyérszerzés helyett, mert hiába van meg az oklevele, protekczió híján állást szerezni képtelen. Nem akarok osztályérdeket szolgálni, nem akarom osztályokra tagozni a nemzetet, semminemű ilyen dolgot nem akarok, de, azt hiszem, egy kis méltányosság mellett elejét lehetne venni a további panaszoknak, egy kis gyengédséggel inkább ki lehetne elégíteni a tanítókat, ha gyermekeik iránt némi méltányossággal és előzékenységgel viseltetnének az illető körök, mert hiszen ez a tanügynek is jól felfogott érdeke. A tanitó gyermeke ugyanis hazulról hozza magával a kellő érzéket a tanügy iránt, hoz magával emberisme- \ retet; hiszen kicsi korától kezdve a néppel él, a nép gyermekei közt nő fel, ismeri a nép igényeit, szokásait, gondolkozását, magával viszi az otthon szerzett ügyszeretetet, nem idegen előtte az a nép, hasznosabbá tudja magát tenni igen rövid idő alatt, mint más, a ki idegen légkörből származott oda, bármennyire tudományos, bármenynyire művelt legyen is, mert ez átörökli szüleinek tudását, tapasztalatait, és ezeket gyümölcsözővé teszi a tanügy számára. Eosszul esik felhoznom, de mégis szemrehányásként kell elmondanom a tanitói karral szemben azt, hogy bár a saját érdekében, a mikor kénytelen, —a mint hogy ez idő szerint, elismerem, kénytelen vele, — hangosan tud szót emelni, de nem veszi észre, hogy az óriási testületben ott vannak még az elaggott özvegyek, a kik nem tudnak deputácziózni, és a kik nem tudnak hangosan követelni, hanem csak sirni tudnak. Egyiketmásikat megfigyeltem. Értem ez alatt azokat az özvegyeket, a kiknek férje akkor, a mikor a nyugdíjintézetet megalapították, már aggok voltak, idősek, már koruknál fogva nem voltak felvehetők, de azért akadt olyan nem egy, a ki azután még 25—30 évet is szolgált. Az özvegye pedig kap most 200 korona kegydijat. Ilyen mindössze 100— 120 van. Lehet hogy egyiknek-másiknak az a szerencséje, hogy van gyermeke, a ki támogatja, istápolja f az öreg magára hagyatott özvegyet, mint anyját, de alig hiszem, hogy sokan lennének ilyenek. Azt hiszem legnagyobb részük csupán abból a 200 koronából tengődik, nyomorog. A mennyiben a kultusztárcza elviselhetné, — és az egész nem nagy összeg, és az illetők ugy sem élnek sokáig, hiszen valamennyien 70—80 éven túl vannak, kell, hogy legyenek, — részemről alázattal kérem a t. házat és a t. minister urat, szíveskedjék ezeknek a 200 korona kegydijból élő özvegyeknek ellátásáról lehetőleg sürgősen gondos- I kodni. Azt hiszem, ha ezt az összeget megkétszereznék, akkor sem vétenénk az Isten és a többiek érdeke ellen. T. ház ! Van a tanítóknak egy speczialitása : a javítóintézetekben működő tanítók. Ezek különleges munkát végeznek, különösen a tanítónők, a kik a fogoly növendékekkel kénytelenek együtt élni, hálni, a kiknek csak itt-ott van, mondjuk, hetenként egy-egy szabad napjuk, különben ép ugy börtönéletet élnek, mint a növendékek, a Iák eme fárasztó, idegrontó munkában 8—10 év alatt teljesen tönkremennek, de legalább is elfásulnak és kimerülnek abban a munkában, a melyben szorgalmaskodtak; ezekre nézve kellene lehetővé tenni, hogy ugyanazon fizetés mellett átmehetnének hivatalban eltöltött bizonyos számévek után a rendes elemi iskolákba és ott folytathatnák munkájukat. Szerzett tapasztalataik mindenesetre különösen kiemelik őket a többiek közül, és méltókká teszik arra, hogy különös támogatásban is részesítsük őket. Tíz év multán ott úgyis meddővé válik már a munkásságuk kimerültségüknél fogva, mert teljesen elfásultak, alig használhatók és igy rájuk nézve is jobb, az intézetre nézve is jobb, ha nehéz munkájukban felváltatnak és külső szolgálatra vezényeltetnek. Ennyit az elemi iskolákról, melyeknél mindössze Török Kálmán képviselőtársam, azon nézetére akarnék még megjegyzést tenni, mely szerint a nemzetiségi vidékeken levő olyan iskolákkal szemben, melyek nemzeti szempontból az igényeket ki nem elégítik, a konfiskálás joga állapittassék meg. Ezt én is tetszetősnek látnám, különösen oly helyen, hol egyik-másik község egészen vakmerően mer szembeszállni az államhatalommal, mely ezzel a kicsiny községgel szemben tényleg teljesen tehetetlen, és megszégyenülten veszíti el a csatát; mert ha egy ilyen nemzetiségileg megmételyezett iskola mellett felállítják az állami iskolát, a falu közönsége, ha eszébe jut, egyszerűen bojkottálja az iskolát, üresen hagyja azt, és a tanitó tovább folytatja féktelenkedését a maga felekezeti iskolájában, mig az állam teljesen képtelen kifogni azon a kicsiny község népén, és tehetetlenségében megszégyenülten kénytelen visszavonulni. Habár ilyen alkalmakkor tényleg tetszetős volna, hogy adassék Jmeg az államnak a hatalom, hogy ilyen renitens község iskoláját esetleg konfiskálhassa, de mégis ezt igen veszedelmesnek tartom, mert azt hiszem, nem szolgálna az ügy javára és többet ártanánk vele az egésznek, mint a mennyit használnánk, provokálván olyan ellenszenvet, olyan erős reakcziót, mely inkább hátráltatná munkánkat, semhogy elősegítené ezt. T. ház ! A középiskolákat illetőleg az egész kultúrpolitikában nem kívánok valami felfordulást csinálni, de azt hiszem, itt az ideje annak, hogy végre-valahára meggondolás tárgyává tegyük, vájjon nem válik-e hátrányunkra, ha mi olyan nagyon sokat nézünk hátrafelé. Végül is üdvös dolog ugyan, jellemfejlesztő és minden tudásnak alapja a klasszikusok művelése; de mindig csak hátra