Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.
Ülésnapok - 1910-304
28 30í. országos ülés 1911 deczember 1-án, szombaton. lehet. Hogy mégis felszólalok, teszem ezt főleg azért, hogy itt az ország színe előtt igazoljam és indokoljam azt, miért szavazom meg, miért fogadom el a szőnyegen levő javaslatot. (Halljuk ! Halljuk ! jobbfdől.) T. ház ! A hadsereg reformjának kérdése már úgyszólván több mint egy évtizede van szőnyegen a nélkül, hogy az megoldásra jutott vagy juthatott volna, bár ugy az állampolgárok, mint az ország, valamint a véderő érdekeit a legközelebbről érinti. Az állampolgár az uj törvény megalkotásától várja a kétéves katonai szolgálat megvalósítását, (Ugy van ! Ugy van ! jobbfdől.) annak gazdasági előnyeivel; (Ugy van ! Ugy van! jobbfdől.) a véderő a megalkotandó törvényben látja létének legégetőbb szükségét, (Ugy van !) a menynyiben alapja és előfeltétele számos fontos belszervezeti reformnak. (Élénk hdyeslés a jobboldalon.) Az országot illetőleg a véderőreform megalkotásának folytonos halasztása, illetve minden fejlődésnek megkötése a véderő szervezetében, tekintélyének és védképességének hanyatlását (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.) önvédelemre alkalmatlan voltát jelzi. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Minél továbbra halasztjuk a halasztást úgyszólván már alig tűrő véderő megalkotását, annál kétségesebbé válik véderőnk harczképessége és hadikészültsége ; (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) annál nagyobb terhet fog róni az országra akkor, midőn a végszükség kényszere mellett válik majd elkerülhetetlenné annak rögtöni, (Igaz ! Ugy van !) nem pedig ugy, mint jelenleg, évekre felosztott, szisztematikus keresztülvitele. (Ugy van ! ügy van ! a jobboldalon.) Mielőtt szerény felszólalásom tulaj donképeni tárgyára áttérnék, engedje meg a t. ház, hogy néhány pillanatig foglalkozhassam azzal a kérdéssel, vájjon miért is észlelhető az összes életképes államokban, ugy a nagyokban, mint a kicsinyekben a nagy versengés a fegyverkezés tekintetében ; miért követ el minden állam a lehetőség legvégső határáig mindent egy erős és harczképes véderő érdekében; miért mutat az úgyszólván már legmagasabb fokát elért fegyverkezés még mindig emelkedő irányzatot és mely okok azok, a melyek speczialiter országunkat is arra késztetik, hogy mindezek mellett ne maradjon meg tétlen szemlélőnek. (Halljuk ! Halljuk !) A hadsereg kiépítésére és fejlesztésére irányuló, mindenütt nagyon is érezhető erőmegfeszitésnek más oka nem lehet, mint a félelem, az aggodalom egy esetleges háború miatt. De jogosult-e ez a félelem, jogosult-e ez az aggodalom napjainkban, midőn az összes kulturállamok a béke szükségességét hirdetik ; midőn évente békekonferencziák tartatnak ; midőn a leszerelés nemes eszméjét, a fegyverkezés korlátozásának szükségét hirdetik és lehetséges-e mindezen szempontok tekintetbevételével az európai államok között egyáltalán háború? Azt hiszem, t. ház, hogy a válaszban egyek vagyunk ; mindnyájunknak el kell ismernünk, hogy nem érkezett el még az ideje annak, hogy Európa népei a tartós békének áldásos gyümölcseit élvezhessék, (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon. Mozgás balfelől. Halljuk ! Halljuk !) ha nem állitom mint teljesen lehetetlen dolgot, hogy valamikor a messze jövőben, ha majdan a föld beosztása befejezetté vált; ha majd az egyes népek között jelenleg még nagyon is érezhető kulturális különbségek teljesen megszűntek ; ha majdan az egyes államok viszonyai ugy M- mint befelé teljesen konszolidálódtak, hogy akkor a nemzetközi bonyadalmak és súrlódások nem háború, hanem békebiróságok utján lesznek elintézhetők. Azt hiszem azonban, hogy a küzdelem a létért, a mely a nemzeteknél épugy jelentkezik, mint az egyesnél, határt fog szabni ezen ideális állapotnak is. Tagadhatatlan tény az, hogy az örök béke közgazdasági szempontból ideális czélja a népeknek, de a történelem tesz tanúságot a mellett, hogy ez az állapot elérhetetlen, viszont békére csakis az számithat, a ki kész kardot rántani, a ki szükség esetén kész és tud is háborút viselni. Jelenleg még sokkal jogosultabb azoknak a véleménye, a kik a háborút kiirthatatlannak, nélkülözhetetlennek tartják. Mellettük bizonyit a világtörténelem is. Kezdve a legrégibb kortól napjainkig egy szakadatlan sorozatát, lánczolatát tünteti fel a történelem harczoknak és háborúknak. Maga a múlt század csak 32 békés és 68 háborús évet adott Európának és a jelen század is nagy háborúkat tüntet fel. Az emberiség anyagi és erkölcsi jólétének előmozdítására, illetve a háború borzalmainak elkerülésére ujabban nagy tért hódított a leszerelés nemes eszméje, a fegyverkezés korlátozásának kérdése. Az első leszerelési felhívást Bonaparte konzul intézte 1800 telén Ausztriához és Poroszországhoz. Az osztrák udvar nagykövetének diplomatikus válasza az volt, hogy az osztrák udvar nem óhajt szebbet, nem lát magasztosabbat, nemesebbet a leszerelésnél, az egyedüli nehézséget csak abban látja, miként lehet majd a berlini udvar tetszését az eszmének megnyerni. Szerény véleményem szerint ezen a kétkedésen, hogy miként lehet majd a másik államnak, a másik hatalomnak tetszését az eszmének megnyerni, ezen fog mindig hajótörést szenvedni a leszerelés nemes eszméjének megtestesülése, mert hiszen minden állam roskad a katonai terhek alatt, mindegyik óhajtja a leszerelést, a fegyverkezés korlátozását, de a kezdeményező első lépést mindegyik a másiktól várja és így egyik sem teszi meg. »Das gegenseitige Misstrauen der Völker macht Abrüstungsvorschläge stets verdächtig<<, mondja Golz »Volk in Waffen« czimű. munkájában. Hogy a leszerelés a gyakorlati életben milyen jelentőséggel bir, azt igazolja azon körülmény, hogy a midőn uralkodó, államfők, diplomaták és nagypolitikusok békéről, leszerelésekről tárgyalnak, ugyanakkor egyidejűleg fegyverkeznek is az államok. Az angol külügyminister ur márcziusi szép beszédének és békeakcziójának visszhangja Anglia
