Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-308

134 308. országos ülés 1911 deczember 7-én, csütörtökön. tézményre hárul, az, hogy megfelelő munkaprogrammot alkosson. A pénztárak most a maguk feladatainak ideálisabb teljesítése érdekében mindenféle terveket kovácsolnak ; csakhogy az a baj, hogy minden megfontolás és rendszer nélkül, ugy hogy az ekként maguk elé tűzött feladatok egymásra nőnek, elfojtják egymást, sőt megbénítják a pénztárt még a mindennapi feladatok teljesítésében, a betegsegélyek és balesetek akkurátus kiszolgáltatásában is. Véleményem szerint a pénztáraknak elsősorban biztositaniok kell a maguk jövedelmét és ezzel szemben biztosítani kell a baleseti és a betegsegélynek rendes és pontos kiszolgáltatását. (Helyeslés a jobboldalon.) Ez az első feladat; ez az az alap, a melyen megnyerhetik a közönség bizalmát (Helyeslés jobbfelől) és csakis akkor, ha ezt a bizalmat elérték, nyerik el azt a bázist, a melyen tovább fejlődhetnek. (Helyeslés a jobboldalon.) Akkor jöhetnek az olyan intézmények, a melyek magából a betegsegélyből és a baleseti segélyből nyerik a fedezetet, és ha ezzel is megnövesztették a közönség bizalmát és saját hitelüket, akkor gondolhatnak az ezen módon anyagi téren elért feleslegek terhére olyan távoli feladatok megoldására, (Ügy van I Ugy van ! jobbfelől.) a melyek megkoronázzák, betetőzik az egész intézmény hivatását. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Több szónok említette itt, t. ház, az állami hivatal ténykedését is. Nem tartozom azok közé, a kik az állami hivatalban valami mumust látnak ; a kik az áUami hivatalt az intézményből mintegy kiszakítják és az intézménynyel szembeállítják. Felfogásom szerint az állami munkásbiztosítási hivatal egészen olyan egyenrangú szerve az autonómiának, mint akár a kerületi, akár pedig az országos pénztár, és hivatása az, hogy ennek az intézménynek függetlenségét és önállóságát ugy felfelé, mint lefelé a napi politikának áramlataitól megóvja. (Helyeslés a jobboldalon.) De akkor, midőn felfelé ez a feladata, hogy a napi politika áramlataitól, a váltakozó kormányok felfogásától megóvja az intézményt, mégis van egy bizonyos határ, a meddig az állami hivatalnak el szabad mennie, és ez az, hogy sohasem szabad a ministeri felelősség elvét illuzóriussá tennie. Viszont azonban lefelé is meg kell óvnia az intézményt a napi politika hullámaitól. Ennek sem szabad odáig mennie, hogy a munkásságot mintegy megakadályozza abban, hogy ezen intézmény keretén belül érvényesülhessen. Hiszen ez az intézmény a munkásoké ; ez az intézmény szolgál arra, hogy levezető csatornája legyen annak a szocziális és politikai elégületlenségnek, a mely a munkásság körében tapasztalható s létezik ; ez az az intézmény, a mely biztosítja a munkásságnak a szabad érvényesülést, hogy megmutathassa azt, hogy nemcsak tagadni, hanem alkotni is képes. (Helyeslés a jobboldalon.) Ez az az intézmény, a melybe a munkásságnak, hogy a maga czélját megvalósíthassa, a. maga legjobb tudását, legjobb erőit keU belevinnie, és e tekintetben nem szabad azt gátolni. (Helyeslés a jobboldalon.) A gátat oda kell állítani, de csak oda, hogy alulról se kerülhessen ez az intézmény soha egy pártpolitika hatalmába és szolgálatába, (Helyeslés a jobboldalon.) és e tekintetben elég erélyesnek keü lennie az illető állami hivatalnak, hogy azt megakadályozhassa. A t. kereskedelemügyi ministerium egyik kiváló vezető tisztviselője egyszer emiitette előttem, hogy az állami hivatal olyan munkásbiztositási mennyország-féle. Igen találó ez a megjegyzés, t. ház, azonban sajnos, hogy eddig mim dig sötét fellegekkel volt borítva ez a mennyország és eddig egymásután csak kemény villámokat szórt mindenfelé. En elismervén ennek a hasonlatnak jogosultságát, azt szeretném és óhajtanám, hogy egyszer már derűs napsugarat is hintsen széjjel ez a mennyország, azt a bizonyos szocziális érzéket, a mely egyfelől fényre deriti az intézményt, másfelől pedig maga melegével átjárja annak minden tagját. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Ha a t. minister ur pótolni kívánja a törvényt, ugy egy tekintetben igenis szükségesnek tartom a törvény pótlását és kiegészítését és azt hiszem, hogy ez semmiféle érdekelt körnek ellenzésébe nem fog ütközni. Ez az egy az, hogy méltóztassék a biztosítási kötelezettséget, illetve magát a biztosítást kiterjeszteni az u. n. ipari és üzemi megbetegedések következményeire is, a munkaképességre. (Hehieslés jobbfelől.) Igazán csodálom, hogy ez kimaradt a mostani törvényből. Hiszen ha mi az üzem véletlen káros következményeiért kártalanítjuk a munkást, annál inkább kell kártalanítanunk azokért a bajokért, a melyek bár nem véletlenből származnak, hanem magának az üzemnek eredményei, a melyeket maga az üzem idéz elő, a mikor nap-nap után kisugározza a maga kártékony befolyását a munkás életére és erejére. T. i. ugy tessék azt elképzelni, hogy nap-nap után észrevétlen balesetek fordulnak elő, a melyek azután egy halmazzá felnőnek és lassan felemésztik az illető munkásnak munkaerejét. Igen méltányosnak tartom tehát, hogy akkor, a mikor a véletlen balesetekből származó károkért kártalanítást adunk, az üzemmel összekötött ezen mindennapi balesetek következményeit, kártékony hatásait is kártalanítsuk. Ujabban az országos pénztár már ebben a tekintetben intézkedett is, sőt határozatot is hozott, mely szerint az üzemi betegségek, illetve ipari mérgezések eseteit baleseti kártalanítás alá óhajtotta vonni és ebbeli tervének kivitelében akadádályozza a törvény, mely egyfelől a biztosítást magát csak a balesetekre korlátozza, másfelől pedig nincsen kellő fedezet erre az országos pénztár birtokában. Hiszen jól tudjuk, hogy a veszélyességi táblázat nem az ipari megbetegedés, hanem a baleseti veszélyre való tekintettel van megalkotva. Ezzel bucsut veszek a munkásbiztositás ügyétől, és engedjék meg, hogy egész röviden rátérjek egy olyan térre, a melyre mindig rá szoktam térni,