Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-308

388. országos ülés 1911 deczember 7-én, csütörtökök. 135 t. i. a felvidéki viszonyokra. Egészen röviden kívánom dolgaimat előadni, számolva a t. ház türelmével és előrehaladott idejével (Halljuk! Halljuk!) és épen azért kérem, hogy ha csak per tangentem fogom előhozni ezeket a dolgokat, ne méltóztassék ezt felületességnek venni. En már egyik beszédemben utaltam arra az óriási veszedelemre, a mely a magyarságot a cseh-tót propaganda részéről fenyegeti a Felvidéken. Ez ellen a propaganda ellen rendőri, közigazgatási és politikai eszközökkel küzdeni nagyon nehéz, mert a propaganda a maga erejét és működését közgazdasági és kulturális téren érezteti. Ha tehát vele szembe akarunk szállani és sikert akarunk elérni, akkor nekünk is a mi védelmünket és támadásunkat a közgazdasági és kulturális téren kell főleg érvényesítenünk. (Helyeslés jobbfelöl.) T. képviselőház ! Egy ilyen hatalmas eszköz erre az az eszköz, a melyet Reök Iván. Szterényi József t. képviselőtársam és nemrégiben Lengyel Zoltán t. képviselőtársaim is bőven fejtegettek, ugy hogy ez felment engem attól, hogy ezt én is tegyem. Ez az u. n. fehérszén, vagyis a vizierők kellő kihasználása. A Felvidéknek hatalmas mértékben megvan a maga viziereje, de ez a vizierő átok gyanánt nehezedik az egész Felvidékre, mert a mi pusztulás és rombolás van ott, az mind erre vezethető vissza. Hiszen egész völgyek ugy állanak ott megfosztva a maguk földjétől, igazán sivatagokká válnak s mindezt a viz romboló hatása idézi elő. Nekünk ez ellen védekeznünk kell s ha mi most ezt a védelmet akként intézzük, hogy nemcsak mentesitse a földet, az embereket, hanem egyúttal a romboló erőt a védelem során átalakítjuk produktiv erővé és beállitjuk a hazai ipar támogatására, (Helyeslés.) akkor megnyertük az erőt, a melylyel közgazdasági téren a leghatalmasabban megküzdünk minden idegen áramlattal. (Helyeslés.) T. képviselőház ! Itt a Vág völgye, a melyről minapi beszédemben oly szomorú képet festettem. Maga a Vág egy szakértő becslése szerint, azt hiszem, Viczián Ede kultúrmérnök becslése szerint, körülbelül 123.000 lóerő energiát tartalmaz és szolgáltathatna, és egy igen kiváló közgazdasági erő, Ludvigh János nagyiparos, nagyszabású tanulmányt irt erről, számitásokat is fűzött hozzá, hogy hogyan lehetne egészen elenyészően rövid idő alatt nem is túlságos anyagi megterheléssel e vizierőket produktívvá tenni. Ám legyen ez a jövő zenéje, de nem oly távoli zene ez, mert vannak vállalatok, tervek, ott vannak a ministeriumban, melyek a nagy ideának részleges kivitelét máris intendálják. Különösen egyik, a mely Puchótól egészen Trencsén-Tepláig akarja lefogni a Vág vizét, és kitermelni abból évenként 35 millió kilowatt energiát. Ez a váüalat nem is akar direkt szubvencziót a kormánytól, csak oly támogatást, a mely megadja részére a lehetőséget, hogy a szükséges tőkét megszerezze. Ha ez a terv reahzáltatnék, a mint csak a kormány jóindulata szükséges hozzá, ugy egy egész uj érát fakasztana a Vágvölgy ezen részében, a mely az ipar nagyarányú fellendítésével a sivár jelen helyébe egy boldogabb jövőt hozna azon táj szegény népének. Épen azért ezt a tervet a legmelegebben ajánlhatom a t. minister ur figyelmébe. Maga a vármegye közönsége is, ugy tudom, e tekintetben felterjesztéssel fog a minister úrhoz járulni. A második ügy, a melyről itt szólni kívánok, a felvidéki iparfejlesztés. (Halljuk! Halljuk!) Utaltam arra, hogy egész vidékek vannak, a hol iparilag igazán rátermett, a legelevenebb iparérzékkel biró nép tanyáz nyomorban és elhagyatottságban, és várja a megváltást, hogy ipar meghonosítása utján ezek a képességek és erők felszabaduljanak, és hozzanak számára megélhetést, fellendülést, egyúttal pedig hasznot a hazai közgazdaságnak. Nem tudom, hogy a ministeriumban nyilvántartják-e ezeket a vidékeket, ugy hogy ha előforduló esetekben útbaigazítást kér egy létesülő iparvállalat, vagy pedig az állam támogatását kéri egy iparvállalat, vájjon e vidékek felé terelik-e az illetők figyelmét. Emlékszem, hogy Horánszky Nándor, mint kereskedelemügyi minister, a mikor programmját kifejtette, különösen utalt arra, hogy végzetesnek tartja, hogy összes iparvállalataink csak városi góczpontokban sürittetnek és csomósittatnak, holott a vidéken, az épen erre rátermett és vállalatokat váró tájakon kellene elhelyezni a gyárakat, hogy ott meghonosítva az ipart, adjanak kenyeret a népnek, és visszatartsák a nagymérvű kivándorlástól. (Ugy van !) Ha nincs ily nyilvántartás, nagyon kérem a t. minister urat, vétesse számba e vidékeket, és ha valaki folyamodik államsegélyért, irányítsa oda az alapítást, sőt a támogatást egyenesen attól tegye függővé, vagy elsősorban azokat részesítse támogatásban, a kik az ilyen elhagyatott vidéken létesítenek gyárakat. Végül ezzel kapcsolatosan nem hagyhatom említés nélkül a felvidéki utakat. Ott megvan az anyag arra, hogy ut épülhessen, de olyanok a terepakadályok, hogy azokat az a szegény nép legyőzni nem képes. Hiszen egész nagy völgyek vannak, melyeknek egyáltalában nincs útjuk, hol az ut semmi más, mint a pataknak a medre. A nép próbálkozott, csinált szövetkezett erőkkel utakat, de mihaszna, ezeket az első árvíz elseperte, és kárbaveszett a fáradság. Ezt a népet nem is nagy állami támogatással abba a helyzetbe lehetne hozni, hogy útjait megépíthesse. Én kérem ezen támogatást a minister úrtól, hozza ezt a jóravaló népet közelebb a forgalomhoz, a megélhetéshez és ne engedje becses tulajdonságaival elpusztulni a vadonban, magányban és elhagyatottságban. Még egy kérésem van a t. minister úrhoz, és ne méltóztassék ezen kérésemet olybá venni, mintha valami naivitás volna, igazán szivem mélyéből fakad.Valamikor a Felvidék adta Baross Gábort az Alföldnek. Legyen a t. minister ur az a Baross Gábor, a kit az Alföld visszaszolgáltat a Felvidéknek. Ennek reményében elfogadom a költség-