Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-308

3Ö8. országos ülés 1911 deczcmber 1-én, csütörtökön. 131 kerülete az egyetlen Magyarországon, a melynek egyáltalában nincs vasútja. Azonban ez a régi liberális kormányoknak a bűne, a melyek akkor, a mikor az erdélyi vasutak tervezetét elkészítették, — ugy látszik — tervszerűen kikerülték a székely vidékeket és kedveztek az oláhnak, a szásznak és a többi náeziónak. mert csak ezt a nemzetfentartó székely elemet kívánták büntetni azzal, midőn az ő vidéküket egészen kikerülték a vasutakkal. Az erdélyi vasútnak természetes iránya volna, a mit Lengyel Zoltán képviselőtársam is már felemiitett beszédében, az erdélyi tranzverzális vasút. Ez is olyan tengeri kigyó, a melyről évtizedek óta hallunk beszélni. De a másik megoldás az volna, hogy Kolozsvártól Marosvásárhelyig és Parajdról akár G-yergyószentmiklósig, akár másfelé, szóval a legtermészetesebb útirányban végre csinálják meg a vasutat, de az ne legyen keskenyvágányu vasút, — aminőt terveznek — hanem legyen rendes nyomtávolságú, mert tessék elhinni, hogy eltekintve a gazdasági érdekektől, a melyek annak a vasútnak a forgalmát és gazdasági előnyeit is biztosítanák, meg is érdemli azt az a székelység. A másik vasút, a mely a t. elődó ur kerületét érdekli, a Székelyudvarhelytől Csíkszeredáig vezető vasút. Ezt is már vagy 30 esztendeje Ígérgették a mindenkori liberális kormányok, de többnyire csak választások idején. Ha a mélyen t. minister ur csak egy kissé megnézi a vasúti térképet, bizonyos vagyok benne, hogy lelkiismerete fel fog ébredni és nem fogja tűrni, hogy tovább is a mai mostoha állapotok uralkodjanak a Székelyföldön. Azokkal, a mik a munkásbiztositási pénztár és az ipartörvény revíziója kérdésében foglalkoztatták előttem szóló t. képviselőtársamat, a magam részéről nem kívánok foglalkozni. Az ipartörvény revízióját szintén Ígérik, mindenki elismeri, hogy rossz a törvény, jogosnak ismerték el azt a panaszt is, hogy a fegyenczek munkája versenytársa a tisztességes magyar iparosok munkájának és hogy a mennyiben a fegyenczek mégis ipari foglalkozást akarnak űzni, ezt az államhatalomnak föltétlenül oda kellene szorítani, hogy csakis olyan iparczikkeket állítson elő, a melyeket Magyarországon nem gyártanak, mert az olyan olcsó munkaerővel, minő a fegyenczeké, meg lehetne az erre irányáló kísérletet tenni, a mennyiben annyiféle ipar van még, a melyet Magyarországon nem űznek, hogy azt hiszem, ennek semmiféle akadálya nincsen. Most pedig a munkások kifizetésére kívánom a t. minister ur figyelmét felhívni. Az országban ma már alig van törvényhatóság, a mely ne kérelmezte volna, hogy szombattól hétfő reggelig a pálinkaméréseket zárják be, sőt egyes törvényhatóságok, mielőtt a felebbezés még az illető forumokat megjárta volna, életbe •s léptették ezt az intézkedést. A felebbezések rendesen a pénzügyminister úrhoz terjesztetnek fel, ki átteszi az ügyet a belügyi kormányhoz, a mely azután — többnyire politikai vagy pénzügyi okokból — megsemmisíti az illető törvényhatóságok intézkedését és a nép további megrontására a pálinkamérések vasárnap is nyitva maradnak. Nem várom én azt, hogy ebben a kérdésben mi egyhamar ott tartsunk, a hol van Anglia, a mely már sokkal tovább ment ezen a téren, hanem méltóztassék a t. kereskedelemügyi minister urnak törvénybe iktattatni — hiszen nagy ingerencziája van erre — hogy a munkások kifizetése ne szombaton, hanem a hét közepén történjék, mert ha szombaton történik a fizetés, a munkás elmegy, sajnos, a korcsmába és a családjának szánt összegnek nagy részét elkölti. Méltóztassék tehát odahatni és jó példával előjárni, hogy elsősorban az állami műhelyekben és más állami vállalatoknál a munkásokat ne szombaton, hanem hétköznapokon fizessék ki, a mi mindenesetre ezen szocziális probléma megoldásában kezdeményező lépés lenne, a miből talán a t. pénzügyminister urnak sem lenne olyan nagy kára és deficzitje. Még csak két kérdésre vagyok bátor a t. minister ur figyelmét, különösen a székely háziipar érdekében, felhívni. A marosvásárhelyi székely társulatok ugyanis már régebben memorandumot intéztek a kereskedelemügyi kormányhoz, (Zaj jobbfelöl. Elnök csenget.) a melyben a székelyföldi háziipar fejlesztését kívánják. A székelység erős ipari érzékkel bír és még nem is olyan régen híres háziiparral büszkélkedett, a melyet érdemes volt támogatni. Négy ilyen háziiparág van, a melynek intenzív fejlesztése igen helyes volna. És ez a kő- és agyag-, a fa-, a szövő- és fonó-ipar. Ezeknek különösen azért van létjogosultságuk, mert a művelésükre szükséges nyersanyagok a Székelyföldön megvannak. A kő- és agyag-iparban a székelyek meglehetős eredményt értek ugyan el, de gyakorlatban nem egészen vált be, mert azok, a kik a szakiskolákból kikerültek, szobrászoknak képzelték magukat és inkább valamely felsőbb iparművészetet akartak tovább űzni, mint továbbra is iparosok maradni. Szóval urak akartak lenni, mint minden ember, a ki valamely közép-, vagy szakiskolából kerül ki. Az ilyen elmegy inkább csendőrnek vagy fináncznak, de ipari foglalkozást űzni nem akar, mert úr akar lenni és azt képzeli, hogyha uniformist vesz magára, mindjárt állami hivatalnok és megveti a becsületes ipart és iparost, a mi nagy veszedelem a magyar társadalomra nézve. A dologra kevés embernek van hajlama, holott ha az egyszerű polgárok gyermekeiket az ipari és kereskedelmi pályákra adnák, ezzel az ország gazdasági fellendülését és vagyonosodását nagy mértékben előmozdítanák. A kiváló márvány és más kő —, valamint agyagáruk készítésére különösen alkalmas a Széll*