Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.

Ülésnapok - 1910-308

130 §08. országos ülés 1Ö11 deczember 7-én, csütörtökön. Rákosi Viktor : Dehogy nem ! Felrobbant a gáz ! (Derültség.) Sümegi Vilmos: Ezt elmondottam interpelláczióm alkalmával. Tudomása van mindenkinek arról, hogy Marosvásárhely városa, de mások is adtak be már ajánlatokat a pénzügymmister úrhoz; akarnak is gyárakat létesiteni. Jelent meg ugy félig-meddig egy kimutatás ezeknek a kutatásoknak és fúrásoknak eredményéről, de ugy halljuk, hogy Marosvásárhely közvetlen közelében, Maros-Szent-Györgyön és Maros-Ugrán a fúrások gazdag eredménynyel jártak. A t. kereskedelemügyi minister ur igen közel ül a t. pénzügymmister úrhoz, — és ha a kereskedelemügyi kormánytól nem várhatjuk ezt, hát kitől várhatnék — legyen szives, mint a magyar gazdasági érdekek legkiválóbb exponense, beszélni a pénzügymmister úrral, hogy az a földgáz ne szálljon örökké csak a levegőbe, hanem állitsanak ott fel gyárakat. Marosvásárhely város a maga költségén akarja azt bevezetni, ha kell Sármásról is, a mi meglehetős távolságban van. Állitsanak fel — mondom — gyárakat, mert az még sem közömbös dolog, hogy Erdély magyarsága miképen tud a jövendőben boldogulni. A vasúti ügyekről is kivánok nagyon röviden egy pár szót megemliteni. Nagy élvezettel hallgattam az igen t. előadó ur érdekes beszédét, mert szinte szokatlan, hogy az előadói székből kritikai megjegyzéseket is halljunk. Sok mindent mondott el a vasúti mizériákról, a műiről én most nem akarok részletesen beszélni. A kormánypárti újságok már vezérczikkeket is imák, hogy megakadt a vasút, hogy az hat napig nem vesz fel teherárukat. Én nem vagyok vasúti szakember, de mégis tudom méltányolni a vasútnak nagy jelentőségét s ezért igen szeretném, ha az ismét visszanyerné régi jó hírnevét, s nem kellene miatta szégyenkeznünk, mert ma valóban szégyenkeznünk kell, ha a külföldre megyünk. Tiz esztendővel ezelőtt ha a külföldre utaztunk, dagadt a keblünk az önérzettől és a büszkeségtől, mert a magyar vasutak sokkal külömbek voltak, mint a német, a franozia, és a belga vasutak. Én sokat utazó ember vagyok s megszoktam nézni a külső országokat, hogy tanuljak. De ha most kimegyek, a mint nemrég is voltam, szégyenkeznem kell, mikor összehasonlitom a magyar államvasutak állapotát a külföldivel. Én azt hiszem, hogy egy kis része ebben a bajban annak is van, hogy a vasúti alkalmazottak nincsenek megelégedve sorsukkal. Csinált ugyan nekik a nemzeti kormány valami pragmatikát, de az nem használt semmit, mert ha nem szavaz a kormánypárti jelöltre, ép ugy áthelyezik ma a pragmatikával, mint azelőtt a pragmatika nélkül. (Igaz! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Nem tudom, mire is szolgál az a pragmatika ? Azok a vasúti tisztviselők, ép ugy, mint a posta-távirda és telefon alkalmazottai, ha magasabb érdekek fűzik is őket az államhatalomhoz, mégis csak egy dúsan jövedelmező üzleti vállalkozásnak alkalmazottai, és annak nem használ az, hogy ha ott elégedetlenség kap lábra. Ezeknek az embereknek igényeit méltányosan kellene kezelni s nem oly módon, hogy folytonosan forrongjanak és szinte állandó rovatuk legyen a hirlapoknak, melyek elégedetlenségüket kifejezik. A vasúti igazgatók is keveset kapnak. Azt sem lehet mondani, hogy a magasabb állások nagyon dúsan volnának fizetve, mert véleményem szerint a magyar államvasutak elnökigazgatójának és az igazgató uraknak fizetése is nagyon rossz. (Ugy van!) Egy nagy kereskedelmi üzlet czégvezetője nagyobb fizetést kap, mint a magyar államvasutak elnökigazgatója. A kire temérdek, százmilliókra rugó vagyon, temérdek ember élete és vagyona van bizva, azt rosszul fizetni lehetetlenség. (Helyeslés.) Ezt a vasutas társadalmat, a postásokat, a telefonosokat ki kell elégiteni minden módon, hogy elégedetlenség ne honoljon körükben, s én meg vagyok róla győződve, hogy ha az elégedettség meglesz, akkor a vasúti mizériák is fogyni fognak, mindinkább fogyni fognak és ismét büszkék leszünk majd a mi vasutunkra. De még két dolgot kivánok megemliteni a vasutügynél. Az egyik, a mit már a mélyen t. előadó ur is emiitett, a fővárosi pályaudvarok végleges rendezése, illetőleg kihelyezése, a melyről szintén, mint egy tengeri kígyóról, örökké azt halljuk, hogy most és hogy igy meg ugy rendezik, a mint azt az előadó ur már szépen elmondotta. Kérem azonban a minister urat, — bocsánat a kifejezésért — hogy mint uj seprő seperjen jól és gyorsan, csinálja meg ezt a dolgot, mert — méltóztassék elhinni — nemcsak a közlekedésügynek, a melynek a szakemberek állítása szerint ez végtelen ártalmára van, hanem a főváros fejlődésének is egyik legnagyobb akadálya, legnagyobb gátja, hogy a város közepén itt van a nyugati, amott pedig a keleti pályaudvar. Nem is szólok arról, hogy egy becsületes németországi ipari városban, a hol 30.000 ember lakik, sokkal nagyobb és sokkal különb pályaudvarokat látunk, mint Magyarország fővárosában. Ismétlem tehát, hogy a pályaudvarok mostani elhelyezése gátja, akadálya a főváros természetes fejlődésének. Ezeket át kell helyezni. Nem bánom akár czentralizálják a pályaudvarokat, akár máskép csinálják a dolgot, — mert ez a szakértőkre tartozik — de hogy ezt a kérdést rendezni kell, az kétségtelen. Ezért erre fel is kérem a minister urat. A másik kérdés a székely vasutak ügye, a melyet az előadó ur szintén volt szives megemliteni. A mikor erről beszélt, közbeszóláskép emiitettem, hogy a mélyen t. képviselő ur kerületében, — mert ő is székelyföldi képviselő —• egyáltalában nincs is vasút. Lehet-e még képzelni czivilizált országot Európában, a hol egy akkora darab föld, mint az ő kerülete, egyáltalában nélkülözi a vasutat, pedig ez Heltai Ferencz kerülete, a kiről tudjuk, hogy nagy befolyású ember, igen közel áll a kormányhatalomhoz, nagy az esze, nagy a tehetsége, nagy az ügybuzgósága, nagy a szorgalma. Ezért az ő hibájául is rovom fel, hogy az ő