Képviselőházi napló, 1910. XII. kötet • 1911. október 21–november 30.

Ülésnapok - 1910-288

194 288. országos ülés 1911 november lí-én, kedden. tésre méltó példáját ajánlja a háznak és a törvényhozásnak. E tekintetben nem vagyok egy véleményen igen t. barátommal, és hozzáteszem, hogy magából az ő beszédéből látom, hogy ő maga sem ugy érti ezt, hanem csak cum grano salis, mert hiszen ő maga ad nekem alapot arra, hogy a költségvetés irrealitása tekintetében bizonyos adatokat az ő beszédéből magam is felhasználhassak. Igen természetes, hogy sohasem értjük a költségvetés irrealitása alatt a kriminalisztikus irrealitást, hanem azt értem alatta, hogy az a költségvetés az államháztartásnak nem nyújtja azt a hű képét, melyet mi hű kép gyanánt tőle követelni jogositva volnánk. Ne méltóztassék tehát esetleg félreérteni szándékomat, mert kizárólag csak abból a szempontból veszem röviden bonczkés alá a kérdést. T. képviselőház ! Maga Désy Zoltán t. képviselőtársam megállapitja, hogy ebben a költségvetésben, mely a bruttó költségvetés elvén épült fel, találunk és pedig nagyon érzékeny ponton, épen a vámbevételek kérdésében és a közösügyi kiadások tekintetében, nettó tételeket, a melyek önmagukban is lehetetlenné teszik a költségvetésnek állami háztartásunk szempontjából való helyes megítélését. Ez pedig nem tréfadolog, mert évtizedek óta, mondhatnám 1867 óta, mióta az 1867 : XII. t.-cz. alapján költségvetéseket csinálunk, Magyarország sohasem volt tájékoztatva a költségvetésből, legfeljebb a zárószámadásokból a tekintetben, hogy milyen az ő tulajdonképeni államháztartása. De annak, hogy a magyar államháztartásról mi a költségvetésekből hű képet sohasem kapunk, van egy más és igen fontos oka : az, hogy nálunk az államháztartás keretéből az u. n. átruházott hatáskörben igen sok és nagyon sulyo;-: költséggel járó állami feladat van átruházva a községek háztartásába. Arról azonban, hogy a községek az államháztartásnak terheit mily mértékben viselik, az állami költségvetés nekünk felvilágosítást soha nem nyújt, a dolog természeténél fogva nem is nyújthat. Ez a második tétel, mely ipso facto kizárja, hogy az átruházott hatáskört megengedő rendszer mellett hű képet nyerjünk akár mi, akár a külföld, Magyarország valóságos államháztartásáról. Régi az az óhajtásunk és követelésünk, hogy az állam ezzel a rendszerrel szakítson. Hiszen már maga az, hogy az állam másutt is, a hol ezt az elvet elfogadták, kénytelen volt a hozadéki adókat, a tárgyi adókat, a községi háztartások számára átengedni, megdöbbentő. A községi életre a községi autonómiában elég feladat vár, és abszolúte semmi szükség arra, hogy községeinkből állami omnibuszokat csináljunk, melyek az állami igazgatásnak számtalan ágazatait végezzék, de a mellett saját önkormányzati községi feladataikat teljesíteni abszolúte képtelenek. A mint Földes Béla t. barátom nagyon helyesen megjegyezte, az a költségvetés, mely az ordináriumból lényeges tételeket áthelyez az extraordináriumba, és ezeket az extraordmáriumokat kölcsönnel fedezi, viszont a kölcsönt bevétel gyanánt szerepelteti, valósággal paradoxona a realitásnak, mert nincs a világnak az a pénzügyministere, a ki igy ne volna képes deficzitmentes költségvetést előterjeszteni. De az irrealitás szempontjából legyen szabad még megjegyeznem, hogy 53.000 K-ás pluszt mutat ki egy 1 milliárd 800 milliós, tehát közel 2 milliárdos költségvetés. Ki hisz ennek az 53.000 K-ás plusznak valóságában ? Hiszen ha csak a t. igazságügyminister urnak sikerül a polgári perrendtartás életbeléptetéséről szóló törvényt megszavaztatni s ennek a beruházási tételeit megáll a jiittatni, ha csak a járásbirósági épületek felállítására szükséges költségeket állítom be, a mi van legalább is annyira jogosult, mint a véderő költsége : már az első negyedórában felborul az 53.000 koronás plusz, ugy hogy hírmondó sem marad belőle. Nem is szólok tovább arról. Itt van az állami és a megyei tisztviselők helyzetének kérdése, itt van a városok számára ki nem utalványozott harmadik millió, itt van egy rendkívül türelmetlen tisztikar és bírói testület. Melyike ezeknek a testületeknek az, a melyet 53.000 koronával ki tud elégítem a t. pénzügyminister ur ? Akármelyiket veszem elő, akármelyikük jogosultnak látszó igényei tekintetében a kielégítés álláspont j ára helyezkedem, már akkor is felborítottam ezt a gyönyörű j)luszos költségvetést, és ki fog sülni, hogy bizony az államháztartás szempontjából hiába vigasztaltuk magunkat annak realitásával, mert ebből egy árva betű teljesülni nem fog. De ezzel a tétellel kapcsolatban szabadjon rámutatnom arra, hogy a mi áUami bajainknak, nemzetünk sorvadásának és pusztulásának itt látom a hibáit és illetőleg itt látom okait és alapjait. Ha minden bővebb tárgyalás nélkül valaki meg akarja nézni Magyarország mai társadalmát és gazdasági helyzetét, azt fogja látni, hogy nincs a föld kerekségén ország, a melyben az u. n. kitartottak — ez gazdasági műszó — vagy eltartottak . . . Várady Zsigmond: Igenis, ez a gazdasági műszó ! Polónyi Géza : . . . olyan aránytalan tömegekben léteznének, mint épen Magyarországon. Ha röviden jellemezni akarnám Magyarországot, különösen a most előttünk lévő véderőj avaslattal kapcsolatban, azt kellene mondanom, hogy az egy tisztviselőkkel, ügyvédekkel és papokkal sűrített kaszárnya-birodalom. (Derültség.) En ezen osztályok mindegyike iránt egyenként és összességükben feltétlen tisztelettel viseltetem és tudom azt is, hogy mindenkinek meg van a maga állami és társadalmi rendeltetése, de a sok jóból is megárt. (Ugy van !) Már most ha egyenként méltóztatnak venni a tisztviselői kart például, annak rohamos szaporodása oly ijesztő mérveket ölt, hogy szinte ter-