Képviselőházi napló, 1910. XII. kötet • 1911. október 21–november 30.

Ülésnapok - 1910-272

14 272. országos ülés 1911 oklóber 21-én, Szombaton. Nemcsak az a baj, hogy Ausztriában az 1867 : XII. t.-czikkel sokan nem akarnak megbarátkozni, hanem az a baj, hogy hatalmas államférfiak, kiváló katonák között a ranglétra minden fokán, demagógoktól, népszónokoktól felfelé egészen a ministerekig vagy bukott ministerekig — mert demagógok, népszónokok Ausztriában nagyon sokszor lesznek ministerek . . . Egy hang (a középen): És viszont! Mezőssy Béla: És viszont, ezt aláírom. Ausztriában — mondom — mindenütt az a felfogás kezd terjedni, hogy az 1867 : XII. t.-czikket tulaj donképen egy szerencsétlen hadjárat teremtette meg, és a »meine Armee« bukása szülte a dualizmust, és a merne Armee győzelme kell hogy megszülje a dualizmus bukását. Ez elől a felfogás elől egyszerűen elzárkózni, azt észre nem venni, strucz-politika lenne. Nagyon régen volt az az emlékezetes jelenet, mikor gróf Tisza István mint imnisterelnöfc az egész magyar közvélemény osztatlan helyeslése mellett a Körber-féle közjogi elméletre azt mondta, hogy az egy előkelő idegen urnak a felfogása. És hol tartunk most ? Ott tartunk, hogy remélem, hogy a gesammtmonarehisztikus vagy trialisztikus felfogás ma még a magyar képviselőházban, sőt talán Magyarországon is idegen, de ezt már oly apodiktikus biztonsággal nem merném mondani, mert, sajnos, a trialisztikus és összmonarchisztikus felfogásoknak Magyarországon már nemcsak a túlzó nemzetiségek a képviselőik, hanem valaki, ki a magyar kormányhoz nagyon közel áll. (Ugy van ! baljelöl.) Tomasich, a horvát bán, oly politikát követ Horvátországban, (Igaz ! ügy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) mely vagy tudatos és akkor nem jelent egyebet, mint azoknak a czéloknak a talajt előkészíteni, vagy pedig öntudatlan s akkor eo ipso nem méltó a bán ur arra a helyre, melyet a magyar kormány bizalmából betölt. (Igaz ! Ugy van! a bal- és a szélsóbaloldakm.) Nem mondanám meg egészen az igazat, hogyha nem mutatnék reá, hogy Ausztriában ez a felfogás sokkal előkelőbb helyen és sokkal befolyásosabb szobákban is otthonos. És látjuk, hogy ez a legbiztosabb ut arra nézve, hogy ha valaki ezt a politikát szolgálja és ezt a taktikát követi, mint lehet demagógból minister, és viszont az a minister, a ki a helyes és korrekt dualisztikus álláspontot különösen a közös hadsereg keretében képviseli, mint lehet nagyon gyorsan bukott minister. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hiszen előttünk áll a közelmúlt eseménye ; előttünk áll két kiváló és igazán nagyon képzett közös hadügyminister bukásának története. Értem Pitreich és Schönaieli hadügyminister urakat. Nem lehet mondani, hogy most talán ezeknek az uraknak utólag tömjént nyújtva, hízelegni akarnék, vagy ha tenném is, bizonyára nem érdekből teszem ; csak tényeket konstatálok akkor, mikor megemlítem, hogy Pitreich volt hadügyminister urnak van egy röpirata, a melynek elolvasását melegen ajánlom pártkülömbség nélkü t. képviselőtársaimnak, a kik azt esetleg még nem méltatták volna figyelmükre. Ebben ez a magas műveltségű katona azt az álláspontot foglalja el, hogy abszolúte nem jár a közös hadsereg védképességének és harczi erejének csökkenésével az, ha a magyar nemzeti aspiráeziók teljesittetnének és a magyar nemzeti szellem a közös hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadseregbe bevonulna. Körülbelül ugyanazt a koncziliáns állásj)ontot foglalta el Schönaich hadügyminister is a delegáczióban több izben tett kijelentéseiben. És mit látunk, t. képviselőház ? Azt látjuk, hogy ezeknek a ministereknek sorsa Ausztriában két penzió-levél és olyan kegyvesztettség formájában való elbocsátás, a minőt ott rendes viszonyok között egy közönséges Hofrattal szemben sem szoktak tanúsítani. Ez előtt nem hunyhatunk közönyösen szemet, mert ha az a tábornoki kar látja azt, hogy legeszesebb és legkiválóbb képviselői egyszerre eltűnnek a közélet színpadáról, a mint eltűnt Schönaich volt hadügyminister ur is, holott kétségtelen tény, hogy ezzel a hirtelen eltűnéssel a magyar kormány poziczióját nem erősítette, sőt esetleg a mi akcziónkat is növelte ; eltűnt abban a pillanatban, a mikor nyilvánvaló volt, hogy ugy az osztrák, mint a magyar delegáczióban az ő személye iránt a szimpátiák általánosak voltak : akkor nem támadhat-e lelkünkben az az aggodalom, vájjon lesz-e kedvük az ő kartársainak, a többi generálisoknak, a kik majd az ő helyére kerülnek, kerültek vagy kerülni fognak, a magyar nemzeti aspirácziókkal szemben koncziliáns, törvényes, igazságos álláspontot elfoglalni, ha ennek következménye nem az, hogy nemcsak a két nemzetnek szimpátiáját, hanem a felsőbb intéző köröknek elismerését is ki fogják érdemelni. Ha ezek a helyzetek ismétlődnek, ennek nem lehet más következménye, mint az, hogy az a megtisztulás és az a természetes átalakulás, a mely a legmagasabb körökben, — katonai köröket értek — a generálisi karban kezdett jelentkezni a magyar aspirácziókkal szemben, véget fog érni és minden jogos követelésünk erről a részről a hadsereg harczképességének szempontja mögé bujtatott ellenérveken fog hajótörést szenvedni. (Ugy van ! Ugy van ! baljelől.) Ezzel szemben nagyon aggodalmat keltő az, ha látjuk, hogy Ausztriában a legmagasabb kegy az olyan férfiak felé sugárzik, a Iák például a magyar közviszonyokról és a mi küzdelmünkről, a mely egyúttal az egész magyar nemzeté is, ilyen nyilatkozatokat tesznek. Herczeg Lichtenstein pl., a kinek meglehetős összeköttetései és befolyása közismert még Magyarországon is, egy parlamenti ülésben ezt mondta (olvassa) : »Der Moment ist nahe, wo dem — t. i. az ellenzék akcziójának — ein Ende gemacht wird,' wie einem langweiligen Telefongespräche : es wird Schluss gerufen und abgeläutet.«