Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.
Ülésnapok - 1910-198
480 198. országos ütés 1911 Julius 15-én, szombaton. és kimerítő tájékoztatást, melyet a törvényjavaslat indokolása egyébként nekünk nyújt, erre a pontra is ki nem terjeszteni és épen ebből titkot esinálrá, a mi pedig ennek a nagy áldozattal járó intézkedésnek czélszeriisége iránt talán megnyugvást keltett volna. De, t. képviselőház, éthez a megjegyzéshez hozzá kell fiiznöm még egy észrevételt, és itt áthidalom a katonai szempontot a nemzeti szemponthoz. (Halljuk ! Halljuk !) Rendkivül nagy nehézséget fog okozni a magyar csapatoknál a kellő altiszti anyag megszerzése. Miért ? Mert a legjobb anyagnak egy igen nagy részét nem fogják igénybe vehetni, nem fogják használhatni, különösen a kezeléssel összekötött állásokra nem, mindaddig, mig azokhoz a német nyelv megkivántatik. (Igaz I ügy van ! a hal- és a szélsőbaloldalon.) Ha az altiszti kérdés a kétéves katonai szolgálat gerincze ; ha viszont az altiszti kérdés megoldásának egyik feltétele a szolgálat magyarrá tétele, hogy a legjobb anyagot ne legyünk kénytelenek kizárni az altiszti szolgálatból, akkor a nemzeti kérdésnek megoldása nélkül a katonai kérdést, tisztán katonai szemj>ontból megoldani teljes lehetetlenség. (Igaz! Ügy van ! Taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Már mostan vizsgálva azt, hogy hogyan iparkodik tehát a kormány megoldani azt az ellentétet, a mely a hazafiasán érző magyar embernek lelkében fejlődik, mikor katonai kérdésekről van szó ; hogyan iparkodik a védelemről való gondoskodást kivánó lelkiismeretünket összhangba hozni minden intézményünkkel és főleg katonai intézményeinknek nemzeti jellegét követelő lelkiismeretünkkel, mondom, midőn ezt vizsgálom, kénytelen vagyok a katonai kérdésnek a mi hazánkban való fejlődésére egy futó visszapillantást vetni, mert csak ebből érthetők meg a legutóbbi évek eseményei és csak ebből birálható el az a helyzet, a melyben mi vagyunk. (Halljuk ! Halljuk ! balfelol.) Szükségtelen előreboosátanom, t. képviselőház, hogy az a párt, a melyhez tartozni szerencsém van, ennek a nagy kérdésnek, ennek a szükséges és lényeges összeegyeztetésnek teljesen kielégítő, radikális módját csak egyben látja, az önálló magyar hadseregben. (Hosszantartó äénk helyeslés, éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon.) Csak ez vetne véget azoknak a dilemmáknak, azoknak a nehézségeknek, a melyekkel folytonosan küzködünk, csak ez hozna teljes harmóniát a hadseregben szolgálatot végző magyar embernek lelkében, csak ez engedné meg Magyarország katonai erejének teljes kifejtését, csak ez engedné meg viszont, hogy a katonai erőfeszítés egyszersmind a nemzeti érzésnek és erőkifejtésnek tényezője legyen, szóval csak ez volna teljes harmóniában a független, az önálló magyar államnak eszméjével, mely független és önálló mag}-ar államnak eszméjét létező törvényeink sem ejtették el elvileg, ámbár felfogásunk szerint több oly intézkedést tartalmaznak, a melyek annak kialakulására nézve nem kedvezőek, sőt veszélyesek. Nem is volna abból semmi veszély a pragmatika szankezióban elvállalt védelmi kötelezettségnek teljesítése tekintetében. ö felségének azon fővezéri jogai, a melyek alkotmányosan teljesitendők ugyan a mostani törvény szerint is, de a melyekhez nyúlni senki sem akar, a ki egy modern európai állam helyzetét csak némileg felismeri és a védelemnek feltételeit és követelményeit mérlegelni birja, ö f lségének, mondom, min a két hadseregre nézve gyakorlandó ezen fővezéri jogai teljes biztositékot nyújtanának arra nézve, hogy eléressék az, a mit a pragmatika szankezió szerint el kell érni, eléressék az, hogy a mikor ütni kell egy támadó ellenségen, mind a két állam a maga teljes erejével üssön és minden esetre tökéletesebb erővel, mint most. (Igaz I ügy van ! a bál- és a szélsőbaloldalon.) *** Nekem volt alkalmam erről a kérdésről teljesen elfogulatlan és legeslegelső rangú katonai szakemberekkel beszélni és pedig német szakemberekkel, a kiknek egyenesen felvetettem a kérdést, hogy A usztrai-Magyarországnak együttes katonai ereje csorbát szenvedne-e az által, hogy ha egy közös hadsereg helyett két hadserege lenne. A válasz, a melyet erre nyertem, legeslegelső rendű katonai szaktekintélyektől, az volt: feltéve, hogy az uralkodónak fővezéri jogai sértetlenül fentartatnak, ennek a kettős monarchia védelmi és hatalmi helyzetére nézve semmi káros következménye nem lehet. (Igaz! Uyg van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Hozzátette az illető, hogy a kérdés politikai részébe ő nem avatkozik, hogy azt ő nem érti, erre magát illetékesnek nem tartja, tisztán és kizárólag katonai szempontból nyilatkozik. No de hát mi nagyon jól tudjuk, hogy ma fennálló törvények útját állják az önálló magyar hadsereg létesítésének és azt is tudjuk, hogy azokra nézve, a kik minden nemzeti előrehaladásnak katonai téren útját állják, semmi sem volna kényelmesebb, mint az, hogy ha a függetlenségi párt szépen bezárkóznék egy elvi deklaráczióba az önálló magyar hadsereg mellett és azután azzal, hogy a közös hadseregben mi történik, fejlődik-e a nemzeti ügy, nem törődik tovább. (Igaz ! ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ez volna a katonai nemzeti fejlődés ellenfeleire nézve az ideálisan kényelmes álláspont, és ezzel az áUásponttal, ezzel a helyzettel mi őket nem ajándékozhatjuk meg ; nem is szándékozik őket megajándékozni a függetlenségi párt, a mint ezt a múltban folytatott küzdelmei igazolják. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Mert mi nagyon jól tudjuk, hogy azt a fennálló törvényt, a mely ma az önálló magyar hadsereg létesítésének útját állja, csak a király és a nemzet egyetértésével lehet megváltoztatni, és tudjuk azt is, hogy ilyen irányban az egyetértést elérni ö felségével nem lesz könnyű dolog és nem lesz rövid idő kérdése. Azon a hosszú időn át, a mely addig lefolyhat, nem engedhetjük katonai téren stagnálni a nemzeti ügyet. Foglalkoznunk kell tehát azzal és kritikánkat erre is kell irányítanunk, vájjon a fennálló törvények által