Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.

Ülésnapok - 1910-187

187. országos ülés 1911 június 27-én, kedden. 197 Ez azonban egy olyan csekély részletkérdés, a melyből sem egyetlen egy párt, sem az egész törvényhozás nem varrhat magának himet azért, hogy ezt megcsinálta. Nem vagyok azon az állásponton, a melyet a szocziáldemokraták szoktak hirdetni szocziálpolitikai kérdésekben, hogy mindent vagy semmit. En az egészséges, a fejlődés utján lépésrőllépésre haladó szocziális munka iránt érzékkel birok és ezért hajlandó is vagyok minden olyan javaslathoz hozzájárulni, a mely csak egy hajszállal is előbbre viszi a munkások ügyeit. De hogyha mi nagy munkásproblémákkal, nagy szocziális kérdésekkel akarunk foglalkozni, akkor ezek között nagyon kis rész az, a mely a nők éjjeli munkájának szabályozására vonatkozik. A kérdéseknek és problémáknak tengersokasága van még e kérdésen kivül, úgyhogy azt lehet mondani, hogy ez csak egy csepp viz a tengerben, csak egy homokszem a hortobágyi pusztán. Szeretném, hogyha a magyar törvényhozás a modern kor követelményeinek, a társadalom érdekeinek megfelelően és a nemzet felébredt szocziálpolitikai lelkiismeretével összhangban szabályozná az iparnak, főkép pedig a nagyiparnak munkaidejét törvényes utón és módon. Mindenki, a ki ismeri Magyarországon az állapotokat, igen jól tudja, hogy a gyárakban százával és százával dolgoznak fejletlen, sok helyütt iskolaköteles gyermekek a törvények és rendeletek tilalma ellenére, és sem az iparfelügyeletnek, sem a többi hatóságoknak nincsen meg a bátorságuk arra, hog}^ a dolgokban gyökeres változást hozzanak létre. A munkaidőnek törvényhozás utján való szabályozásában ismét csak egy nagyon csekély rész és hányad a nők éjjeli munkaidejének szabályozása. Maga a női nem is csak egy nagyon csekély hányadát képezi ipari munkásságunknak és az ij)arban foglalkoztatott nők éjjeli munkája is csak a munkásoknak bizonyos részére redukálódik és mindössze egynéhány ezer nőről van szó az egész kérdésben. Mégis nagyon nagyfontosságú dolognak tartom én is a kérdést és remélem, hogy ezzel kapcsolatban történnek intézkedések a kormányzat részéről, történnek előkészületek és statisztikai felvételek arra nézve, hogy miképen lehetne az iparral foglalkozó munkásoknak, különösen a gyermek- és a női munkásoknak az idejét sürgősen szabályozni, mert az korántsem elégséges, ha 2—3 ezer nőnek megtiltjuk azt, hogy azt a kenyeret, melyet eddig éjjel keresett a gyárakban vagy nyomdaműhelyben és melynek megkeresésétől most elütjük, nappal keresse meg, hanem gondoskodunk arról, hogy nekik nappali munkafeltételeket és munkaviszonyokat teremtsünk, illetőleg módot és alkalmat adjunk a munkásnőnek, hogy a tisztesség és becsület utján nappal kereshesse meg azt a kenyeret, a melyet úgyis szűkes viszonyok között, eddig éjjel keresett meg. A legnagyobb kérdés e problémák között az, hogy részint Magyarország ipara kialakulásának fejletlenségénél fogva, részint a megélhetés drágasága folytán a munkások bérviszonyai Magyarországon olyanok, hogy nagyon kevés munkás van olyan helyzetben, hogy szüleit, családját, gyermekeit egy ember keresetéből tudná eltartani és igy a legbecsületesebb, a legszorgalmasabb és legtakarékosabb munkás is gazdaságilag reá van kényszerítve arra, hogy a családi tűzhelyből, az otthonból kiemelje az édesanyát a gyermekek mellől, kiemelje a háztartás vezetőjét és elvigye őt gyárba, hogy ott azután saját felesége, anyja, leánya vagy nővére neki csináljon konkurrencziát és az eddigi helyzetet még jobban megnehezítse azzal, hogy a női munka olcsósága meUett — a mi különben szintén igen helytelen felfogása a kérdésnek — ott neki konkurrencziát csináljon és versenyző -tendencziájával folyjon be az egész gazdasági életbe. Nekünk tehát, a mikor e problémát rendezni akarjuk, nem a föld szinén kell mozogni, hanem szem előtt kell tartani azon nagy gondolatot, hogy a szocziálpolitikában és a gazdasági fejlődésben nem az a feladat, hogy két-háromezer nő munkája éjjel kevesbedjék és az a nappalra tolassék ki, hanem hogy a férfiaknak és nőknek is olyan munkabéreket, olyan munkaviszonyokat és olyan munkaalkalmakat teremtsünk egy egészséges közgazdasági élet megalkotásával, a mely lehetővé tegye, hogy minden férfimunkás a maga családját képes legyen eltartani. A gazdaság átalakulása elől azonban nem lehet elzárkózni és nagyon szűk felfogás volna azt mondani, hogy ezen az elvi állásponton állunk és nem akarjuk meglátni a való élet nagy problémáit. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a nők egész sokasága önhibáján kivül sohasem jut abba a szerencsés helyzetbe, hogy férjhez mehessen és a létfentartás gondjait részére egy férfi oldja meg és az segítse őt az egész életen keresztül. Az elvált és özvegy asszonyoknak, a hajadonoknak nagy sokasága van, a kik az elhunyt vagy a családból kivált férfi munkáját kénytelenek pótolni, hogy gyermekeinek, esetleg szülőinek vagy testvéreinek fentartási gondját ellássák. Nekünk ezeket látnunk kell és épen azért nem tudom azt a közmondássá vált mondást, hogy a nő a családba való, szó szerint aláirni, mert ez az ideális állapot, azonban az állapotok kényszerű követelménye a nők százezreit arra kényszeríti, hogy a különböző kenyérkereseti pályákon igyekezzenek maguknak exisztencziát teremtem. Itt csak azt kell leszögezni, mint egyik legnagyobb szocziális igazságtalanságot, hogy egyenlő munkateljesítés mellett is az iparban a nők ós a férfiak munkáját teljesen különböző módon szokták díjazni és hogy a nők a munkabér tekintetében óriási hátrányban vannak a férfiakkal szemben, mert ugyanazon végzett munkáért sokkal kevesebb bért szoktak kapni és a munkaadók nincsenek semmiféle tekintettel arra, hogy a nőre a létfentartás dolgában ugyanazon súlyos terhek és gondok nehezednek, mint a férfimunkásra. Itt is arra