Képviselőházi napló, 1910. IX. kötet • 1911. junius 20–julius 15.

Ülésnapok - 1910-185

185. országos ülés 19Í1 június %k-én, szombaton. Hí és ezáltal az appropriáoziós tárgyalásnak, hogy ugy mondjam, órához kötöttségét is elhárította a képviselőháztól. De másrészt, minthogy a parlamenti gyakorlat, helyesen vagy helytelenül, de évek óta azt állapította meg, hogy azok, a kik a kormány iránt pohtikai bizalommal nem viseltetnek, a pénzügyi felhatalmazást nem adják meg, természetesnek fogja találni mindenki, hogy az a párt, a melynek nevében beszélni szerencsém van, a felhatalmazást nem adja meg és igy a szőnyegen levő törvényjavaslathoz szavazatával hozzá nem járul. Természetes, hogy semmiféle akadályt nem akar annak útjába gördíteni, hog3^ a pénzügyi kontiunítás ennek elintézése által fentartassék. De, t. képviselőház, a körülmények olyanok, hogy nem elégedhetem meg mintegy ennek sablonszerű megállapításával. T. i. azon általános bizalmatlansági okokhoz, a melyek minket a t. kormánynyal szemben való állásfoglalásra késztetnek, az ujabb időben még oly okok járultak, a melyeket lehetetlen ez alkalommal szóvá nem tenni. Nem is értem ezen uj okok alatt a véderőjavaslatok komplexumának benyújtását, — erről majd más alkalommal fogunk beszélni — a melyet ugy együttesen, a mint az a kormány által előterjesztetett, magában foglalva ugy a véderőről szóló törvényt, mint a honvédségi törvényt, valamint a katonai büntető perrendtartásról szóló törvényt — mondom, igy együttesen az egész komplexumot sem tartom olyannak, a melyhez szavazatommal hozzájárulnék és a mely akár á nemzet pénzügyi ereje mértékének, akár a nemzet egyéb közjogi és nemzeti igényeinek megfeleljen. (Helyeslés a baloldalon.) Tehát ii cm magának ennek a javaslatnak, jobban mondva ezen javaslatoknak a kvalitása az a specziális bizalmatlansági indok, a melyet ez alkalommal kiemelni akarok, hanem azok a viták és kormánynyilatkozatok, a melyek tegnap a pénzügyi bizottság ülésén történtek (Haüjulc! (Halljuk!) és a melyeket lehetetlen már ennél az alkalomnál is nem hozni a nagy nyilvánosság elé és alkalmat nem adni arra, hogy azok vagy kikorrigáltassanak vagy a maguk egészében a nemzeti közvélemény Ítélőszéke elé állíttassanak. Igen sajnálom, hogy a t. ministere]nök ur nincsen jelen, a kihez szavaim egyenesen intézvék, de hát a t. pénzügyminister urnak van a kabinetben olyan politikai súlya és bizonyára a kabinet egyöntetű megállapodását juttatta tegnap a ministerelnök ur kifejezésre, hogy ő feleletet adhat azokra, a miket elmondandó leszek. Tegnap tudniillik az eszmecsere a pénzügyi bizottságban, az érdemleges vitát megelőzve, a következő előzetes kérdések iránt indult meg. (Halljuk 1 Halljuk!) Először is a pénzügyi bizottságnak ellenzéki tagjai kifogásolták azt az eljárást, illetve még nem kifogásolták, mert azon reményüket fejezték ki, hogy ez módosulni fog, de azon nézetüknek adtak kifejezést, hogy nem helyes a jelenlegi politikai viszonyok között a véderőről szóló javaslatoknak tárgyalását erőszakolni, (Igaz!' Ugy van! balfélől.) tekintettel az ausztriai politikai viszonyokra. Ismétlem itt, a mit a pénzügyi bizottságban mondottam, hogy azok a képviselők, a kik a háznak ezen padjain ülnek és csekély magam is, mi volnánk bizonyára az utolsók, a kik közjogilag az országnak bármely elhatározását osztrák tényezők elhatározásától tennők függővé. A mennyiben azonban ily kölcsönös függés — nem jogi, de politikai függés — fönnáll, mi sajnáljuk, hogy ez fennáll, de nem hunyhatunk szemet azon tény előtt, hogy az 1867 : XII. t.-cz. 13. §-a értelmében a véderő szervezetének megállapítására iránjndó törvényhozási intézkedésekben az Ausztriával való egyetértő eljárásra vagyunk utalva, a mennyiben az van mondva, hogy a két kormány hasonló elveken nyugvó — tehát nem szórói-szóra egyenlő, hanem hasonló elveken nyugvó — törvényjavaslatokat terjeszt az országgyűlések elé, és a mennyiben azután az illető országgyűlések határozataiban az elvek tekintetében eltérés volna, meg van adva a mód is, hogy azok miként járjanak el, küldöttségek által érintkezzenek, stb. Természetesen arra vonatkozólag nincsen intézkedés, hogy mi történik, ha a megegyezés nem sikerül, a miből azután elhunyt nagy tudósunk, Szilágyi Dezső, az 1889-iki véderővita alkalmával ezt a kérdést fejtegetvén, azokkal szemben, a kik az erre vonatkozó törvényhozási intézkedés elmaradásában az 1867 : XII. t.-czikknek egy hézagát látták, kifejtette, hogy ez nem hézag, hanem ez annyit jelent, hogy a mennyiben ez a megegyezés nem sikerül, akkor az ország a maga teljes önálló elhatározási jogába belép. De akárhogyan legyen ez, még mielőtt oda j utnánk, az Ausztriával való egyértelmű eljárásnak legalább megkisérlésére vagyunk utalva. Ezek a javaslatok, a mint itt előttünk állanak, a magyar és az osztrák kormány közt folytatott hosszú tárgyalások és a köztük létrejött kompromisszium eredményeiként állanak előttünk, mert alig hiszem, hogy ha tisztán önállóan intézkednénk, akár a t. kormány és többség is épen ilyen alakú törvényjavaslatokat terjesztett volna elő. (Igaz ! Ugy van ! balfélől.) Már most, ez a kompromisszum létrejött az akkori osztrák kormány és a mostani magyar kormány között. De még abban az időben is, mikor a múlt osztrák kormány és az a parlamenti többség, a melyre a múlt osztrák kormány támaszkodhatni vélt, hatalmon volt, még abban az időben is igen gyengének találtuk azt a biztosítékot, mely az osztrák kormány parlamenti befolyásában rejlik a tekintetben, hogy csak egy bizonyos morális bizonyosságunk is legyen arra nézve, miszerint mi nem végzünk egészen hiábavaló munkát, nem ajánljuk fel egészen hiába a nemzet áldozatkészségét olyan keretekben, a melyek minden magyar ember érzelmi világéban visszatetszők. S ha akad is olyan, a ki azt hiszi, hogy az érzelemnek ezt a visszatetszését vissza kell fojtani, — a mit utóvégre