Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-166

t'iO 166. országos ülés 1911 május 27-én, szombaton. Nem egészen tudom ekviparálni ezt a két helyzetet, nem pedig először azért, mert a tanitók mindazok közt, — mondjuk igy — a kik közfunkcziót teljesítettek a múltban, a legsanyarubb helyzetben voltak, (Elénk helyeslés.) és ennek folytán a régi alapon kiszámított nyugdijuk is a legnyomorúságosabb (Igaz! Ugy van!) és igy a segítség is náluk a legégetőbb. (Ugy van !) Ezt az egy szempontot fel akartam hozni. Nem szeretnék hierarchiát megállapítani a különböző közfunkcziók között; mindegyiknek megvan a maga fontossága ; nem akarnám egyéni előszeretet miatt az egyik pályán működők fölé helyezni a másikpályán működőket, hanem ez az egy szempont, hogy ezek mostoha gyermekek voltak és hogy igazságtalan és méltatlan alapon állapíttatott meg a nyugdijuk a többi közfunkczionáriuséval szemben, ez talán indokolttá teszi, hogy az ő ügyük külön is figyelembe vétessék és e bajuk orvosoltassék. (Élénk helyeslés.) Már most áttérve a középiskolai kérdésekre, itt nem akarok a t. minister urnak az eszmekörével foglalkozni, abba bele menni; a jogosítások egyöntetűsége mindenesetre igen helyes gondolat, de emlékeztetnem kell arra, a mit többször mondtam, hogy teljesen megnyugtató eredményeket ezen a téren csak akkor fogunk elérni, ha — a mire törekednünk kell — a jogosítások kérdésében legalább bizonyos nemzetközi egyezmény jön létre, nehogy egyoldalú intézkedések által a szellemi szabad költözködésnek lehetőségét elvágjuk, a mely szeüemi szabad költözködés a főiskolára készülő ifjaknál a széles látókör elnyerésének egyik igen hatalmas előmozdítója. (Ugy van !) De szólani kívánok egy differencziáról, a mely az én felfogásom és a t. minister ur között van és a melynek tekintetében gróf Tisza István t. barátom fejtegetésével sem tudok semmiképen sem egyetérteni. Ez a tanári nyugdíj képesség éveinek megállapítására vonatkozik. Én egész határozottan pártolom ebben a tanároknak az álláspontját, a kik a 30 évi teljes nyugdíj mellett vannak. (Elénk helyeslés balfélM.) A t. núnister ur hivatkozhatik velem szemben arra, hogy az általam benyújtott utolsó költségvetésnek indokolásában is már benne foglaltatik egy czélzás a 35 éves nyugdíj képességre. Igen, de csak ugy, hogy megfontolás tárgyává fogom tenni. Ez t.i. a tanári fizetésrendezés megindításánál az én álláspontom és a pénzügy ellenkező álláspontja közt a kompromisszum volt, hogy a megfontolás elől nem zárkózom el, a nélkül, hogy kötelezettséget vállalnék. A megfontolás eredményével azonban tisztában voltam és vagyok ; és ez az, hogy a 30 éves nyugdijképesség fentartása feltétlenül helyes. Megmondom, miért. Mondottam az előbb, hogy nem helyezem föléje egyik hivatást sem a másiknak ; de hogy különböznek és a szervezetre, a lélekre, az agyra, az idegrendszerre, különböző befolyással vannak, az igaz. (Ugy van ! balfelől.) Es senki sem fogja tagadni, a ki valaha életében gyerekekkel foglalkozott, gyerekek oktatásával, akár csak a családja körében is, hogy az állandó foglalkozás neveléssel és tanítással, különösen még éretlen és érő korban levő ifjakkal szemben, ha az a tanár azzal a lelkiismeretességgel, azzal a szívvel és lélekkel akarja azt teljesíteni, a melyet tőle kívánunk, mindenesetre a legőrlőbb valamennyi foglalkozás között. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) Már most hogy állunk ezzel ? A tapasztalás mutatja, hogy a tanár urak és igazgatók még a 30 év betöltése után sem kívánkoznak nyugalomba. Mindenki tudja, a ki ezekkel az ügyekkel foglalkozott, hogy a mikor csakugyan kell valamely érdemes tanárnak vagy igazgatónak nyugdíj ázását az iskola, a tanitézet érdekének szempontjából keresztülvinni, milyen óriási nehézségekkel jár ez, hogy az illető megmozgatja maga meUett az egész vidéket, barátainak egész seregét, kerületének képviselőjét és talán az egész megyének képviselőjét. Nisus nincs arra, hogy a tanárok idő előtt rövidítsék meg pályájukat, hanem ellenkezőleg, törekszenek aimak meghosszabbítására. Tehát pénzügyi szempont nem teszi indokolttá azt, hogy ragaszkodjunk ehhez a 35 évhez; itt csak azokról lehet szó, a kik tényleg rokkantak, a kik letörnek a 35 év befejezése előtt. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ezek kevesen vannak, ezek nem képeznek pénzügyi terhet. Hogy tehát ezek miatt a kevesek miatt, ezekkel szemben méltatlanságot elkövetve, a foglalkozás természetére nem tekintve, ezt a különben pénzügyi eredménynyel épenséggel nem dicsekvő reformot in pejus keresztülvigyük, nem látom indokoltnak. Nagyon kérem tehát a minister urat, hogy rekonsziderálj a ebbeli elhatározását és iparkodjék pénzügyi kollégáját arra kapaczitálni, hogy pénzügyi szempontból ez semmiféle jelentőséggel nem bír, hanem egyes, megengedem nem számos, de igen érdemes tanférfiakkal szemben méltatlanságot és az egész tanári hivatással és a tradiczionális szellemmel való szembehelyezkedést jelentene. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Áttérve most az egyetemi kérdésre, nem szólok arról, hogy minő helyen legyen a harmadik, esetleg a negyedik egyetem, hogy idők folytán milyen városok vannak hivatva arra, hogy egyetemi városokká váljanak. Én ezt megmondtam és látom, hogy a minister ur ezt a listát körülbelül magáévá is teszi. De egy-két kérdést akarok csak említeni, a melyek ezzel a problémával kapcsolatosak. És itt mindenekelőtt annak adok kifejezést, hogy teljesen egyetértek Kozma Andor t. képviselőtársammal, a ki tegnap szembeszállott azzal az áramlattal, mely szerint mindaddig, a mig népiskoláinknak összes mizériáit nem orvosoltuk, a felső oktatásra, az egyetemek fejlesztésére ós a magasabb kultúra iránti törekvésre ne költsünk semmit. Bármily csábitónak is látszik ez az elmélet, teljesen igaza van t. képviselőtársamnak ebben, és mindig vallottam azt az ő felfogását, hogy a magasabb kulturigények ki nem elégített volta mellett egy olyan nemzedéknek, a mely a tudományosságnak legmagasabb csúcspontjaira is