Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.
Ülésnapok - 1910-166
166, országos ülés 1911 május 27-én, szombaton. 59 És ha azután ezeket a meghosszabbított ismétlőiskolai éveket követi az ifjúsági egyesületek alakításának és felkarolásának munkája, és ha a védkötelezettség beállásakor a kaszárnya és a katonai szolgálat is folytatják az állampolgári öntudat emelésére szolgáló azt a munkát, (Élénk helyeslés balról és a szélsőbaloldalon.) a melyet a népiskola megkezdett, a helyett, hogy ellene dolgoznék, akkor azt hiszem, kulturális téren megtettük azt, a mit nagy tömegekkel szemben ugy • a szellemi nivó emelésére, mint az erkölcs és jellem megalapozása és a nemzeti gondolat ébrentartása szempontjából megtehettünk. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Meg kell még emlékeznem a fizetésrendezési kérdésekről is. Én mostani helyzetemben mint ellenzéki politikus sem tudnám lelkiismeretemre venni, hogy a felelőtlenség kényelmes helyzetét felhasználva, olyan biztatásokat dobjak ki az országba és olyan feladatok teljesítésére, olyan igények teljesítésére hívjam fel a minister urat, a melyekről nagyon jól tudom, hogy azok nem teljesíthetők. Azért, a nélkül, hogy ilyen konkrét kívánalmakat, különösen a lehetőség határain túlmenőleg, hangoztassak, s azoknak ránk zudulását még rohamosabbá tegyem, csak arra akarok rámutatni, hogy mit tartanék én a fizetésrendezések terén a legsürgősebbnek, c's a legkívánatosabbnak ? (Halljuk ! Halljuk 1) A mikor az 1907. évi fizetésrendezés keresztül vitetett, a mely a néptanító illetményeit az előbbiekhez képest — mindent együttvéve — 400/—600 koronával javította évenkint, akkor is megmondottam arról a helyről, a melyet most t. barátam, a jelenlegi kultuszminister elfoglal, hogy én ezt a fizetésrendezést véglegesnek nem tekintem, de olyannak, a melylyel a mi pénzügyi viszonyaink között megalkudni lehet és kell is, és a melynek alapelveit rövid idő múlva felforgatni lehetetlenség. Hiszen az az egy kívánsága a tanítóságnak, hogy az 1400 koronás alapfizetésbe jussanak, ne öt év múlva, a melybe az állami tanító öt év múlva jutnak, hanem rögtön, ez az egy kívánsága, ha kiterjesztjük valamennyi tanítóra, a mint hogy ki kellene terjeszteni, miután 32—34.000 tanítónk van, — mindenki kiszámíthatja — 13—14 millióba kerülne. De én nem is azt tartom a legsürgősebbnek, hogy a mikor a viszonyok megengedik, a fizetésrendezés javításához hozzáfogjunk. Legsürgősebbnek tartom — és ebben egyetértek a minister úrral — az állami tanítóknál a lakbérek rendezését, (Helyeslés.) de erről nem is szólok bővebben, mert ez közösen elfogadott tétel, hanem az állami tanítók fizetésének j avitásánál sürgősebbnek tartom ezon intézkedéseket, a melyek arra czéloznak, hogy az összes tanítóknak, jellegkülönbség nélkül, egyenlő legyen az ellátásuk. (Helyeslés.) Én iparkodtam erre e tekintetben Széll Kálmán volt ministerelnöknek egy mondatát követve, a ki az előbbeni rettentő nagy eltéréssel szemben kijelentette, hogy egyelőre odatörekedjünk, hogy ne legyen túlnagy az eltérés a két kategóriának fizetésrendezése között, és csakugyan, az alapfizetés tekintetében ekviparáltattak, de azután a korpótlékokban van még egy olyan különbség, a mely azt eredményezi, hogy a tanítói kurrikulum befejezése után 400 korona különbség van a nyugdíjba menő állami és nem állami tanítók illetménye között. Hát ha annak az ideje eljön, hogy a tanítói fizetésrendezés továbbfejlesztésében előrehaladhatunk, akkor én ennek a difierencziának a kiegészítését és kiegyenlítését tartom igazság szerint a legelső és a legsürgősebb kötelességnek. (Helyeslés.) Minden tekintetben arra kérném egyáltalában a t. minister urat, hogy abban az irányban folytassa a népiskolák kormányzatát, a melyre én törekedtem., hogy t. i. azoknak különböző jellegét, a melyet a történet, a czélszerüség és a helyes kultúrpolitika szempontjából szerintem respektálni kell, de azokat egymáshoz közelebb hozza, azokat a különböző típusokat egymás között kiegyenlítse, hogy azok ne ellentéteket, hanem csak különbözőségeket képviseljenek. (Helyeslés a baloldalon.) Ezért iparkodtam, hogy bevigyem az állami iskolákba az önkormányzati szellemet és a nem állami iskolákba az állami szellemet, és ezt vigyük keresztül konzekventer, ne tűrjünk olyan iskolát, a mely az állami szempontoknak teljesen meg nem felel, ezzel kapcsolatban iparkodjunk arra, hogy ne legyen különbség tanító és tanitó között, az intézmény jellege miatt. Az ezen a téren való előrehaladás szerintem, az első, a melyre törekednünk kell. Még egy ügyet óhajtok a t. minister ur figyelmébe ajánlani, a melylyel behatóan foglalkoztam ministerségem alatt, de sajnos, még dűlőre nem tudtam vinni, és ez a tanítói nyugdíjtörvény revíziójával kapcsolatban, a régi, az öreg, a jelenlegi fizetésrendezés előtt nyugdíjba ment tanítók sorsa. Ez aránylag nem sok ember ; ezek nem képviselnek egy hatalmas testületet; ezek sem sztrájkkal nem fenyegethetnek, sem nagy lármát nem csinálnak, sem a választókerületekben nagy hatalmat és nagy befolyást nem képviselnek, (ügy van ! balfelol.) De ezek az emberek a népoktatás legnehezebb, fejlődő stádiumában voltak a kultúra munkásai (Ügy van! jobb- és balfelol.) és azért szerintem megérdemlik, hogy hátramaradó éveikre legalább a nyugdíjazásnak abban a mérvében részesüljenek, a melyben a később szerencsésebb helyzetet találó tanitó. (Általános élénk helyeslés.) Az ellenvetés az én időmben, a mikor én ezzel a kérdéssel foglalkoztam, az volt, — felhozom az ellenvetést is, hogy leszámoljunk vele — hogy ez magában véve, ha csak ezekről a tanítókról volna szó, nem is volna olyan nagy kérdés, de ez okvetlenül maga után vonja az összes állami alkalmazottak és tisztviselők körében a hasonló igényeket, és ez azután egy legalább is, nem mondom, hogy kiszámíthatatlan, de akkor még ki nem számított mennyiséget képvisel, a*