Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-180

454 180. országos ülés 1911 június 19-én, hétfőn. fiatal gyermek van, a ki évenként ezeket az iskolákat látogatja. Ha csak egy átlagos lustrumot, öt évet veszek, öt év múlva kimegy, legény lesz belőle és 15—20 év alatt a legények száma megszaporodik 2—300.000-re, a kik ma a társadalomban elhelyezkedve, vagy a szakszervezetekbe illeszkedve, lehetnek a nemzeti tőkének igen értékes elemei, de lehetnek a magyar társad alomnak, igen veszélyes ellenségei is. (Igaz! Ugy van!) És ha mi ezekben az iskolákban nem neveljük a gyermeket valláserkölcsi alapon, hazafias szellemben (Helyeslés a baloldalon./ és tudásban megerősödve, akkor semmiféle tulipán a magyar ipart megteremteni nem fogja. (Igás! Ugy van! a bal- és a jobboldalon.) Bn az egész lelkemet beleadtam ebbe az oktatásügybe és ne méltóztassék rossznéven venni, ha ezzel az égető kérdéssel foglalkozom, mert ez egy nagyon jelentékeny, egy égető sebe a mi iskolánknak, mert a mi iparos oktatásunknak, úgyszólván kezdetleges korát éli. Eszembe jut nekem gróf Apponyi Albert igen t. képviselőtársam életéből egy epizód. Ugyanis a mikor az iparos-egyesületek országos szövetsége néhány évvel ezelőtt Szabadkán ülést tartott, gróf Apponyi Albert vezetése alatt vagy 50—60, gondolom, ellenzéki képviselő jelent meg Szabadkán, mert meg voltak hiva a gyűlésen. Az elnök üdvözölvén a vezetőt, megköszönte az érdeklődést. Grőf Apponyi Albert, ha jól emlékszem, a következőket mondotta: Nagyon örülök, hogy eljöhettem ide az urakhoz, mert itt ellenzéki képviselőtársaimmal együtt meg akarunk győződni arról, hogy mi az iparososztálynak a kívánsága, mi a bajuk; erről személyesen akarunk meggyőződni. Hát méltóztassék tudomásul venni Apponyi Albert igen t. képviselőtársamnak, hogy sem ankéteken, sem ilyen gyűléseken, sem banketteken az iparososztály baját megismerni nem lehet. Be kell menni a műhelyekbe és látni kell, hogy az utolsó 20—25 év óta a magyar iparososztály, különösen a kézmüiparos-osztály teljesen ajáhanyatlott. Én azt sem tartanám szerencsétlenségnek, ha ennek helyében egy egészséges gyáripar fejlődött volna ki Magyarországon. Ha e gyári munkások között egyének, valóságos mesterileg, művészileg kialakult legények ésmesterekvolnának és ezek képeznék a gyáriparosoknak tulajdonképeni faktorát. De épen az a legnagyobb baj, hogy a gyáriparosok is teljesen kivül hagyják, mellőzik a szakképzettséget úgyannyira, hogy nagyon is egyoldaluakká váltak, azt a kisiparost pedig elnyomja a külföldi verseny, a külföldről importált készitmények. Méltóztassék végigmenni, nem csak itt Budapesten, de az ország bármely városában és méltóztassék megnézni, hogy csaknem az összes asztalos-, az összes bőripar, az összes ruházati és vasipari készitmények, nem magyar iparosok kezéből kerülnek ki. Legnagyobb részben idegen gyártmányok. Hogyan élhetne meg tehát az a szegény iparos, a ki reá van utalva arra, hogy két kezével keresse meg nemcsak családjának kenyerét, hanem, a ki kell, hogy a községnek is, az államnak is a fentartója legyen. Én, t. képviselőház, azt hiszem, hogy ha az iskolában kezdjük meg beleoltani abba a gyermekbe ennek a szülőföldnek a szeretetét, a munka iránti becsületórzést ott keltjük fel benne, és ha tudást adunk neki, és ha azt fogja látni, hogy nincsen kiszakítva a társadalomból, hogy a nagyok szeretettel fogják meg az ő kezét, akkor nevelni fogunk iparos nemzedékeket. Mert, t. ház, abban teljesen igazat adok Majláth püspöknek, a ki azt mondotta, hogy a nagy embert javítani már nagyon nehéz dolog, a kicsinyeknél kell kezdeni, s a mit elveszítettünk a nagyoknál, szerezzük vissza a kicsinyeknél. Én szeretettel, lelkesedéssel és azzal az igazságérzettel, a melylyel ehhez az ügyhöz teljesen hozzá vagyok forrva, kérem a minister urat és a képviselőházat, hogy az iparostanulók iskoláinak az ügyét ugy méltóztassék gondozni, hogy azok az iskolák valóban iskolafajjá váljanak és szervesen beilleszkedjenek azok közé a kulturális intézmények közé, a melyek hála Isten, igen szép számmal vannak és igen magas nivón állanak Magyarországon. Ezúttal megismétlem azt a kérésemet is, hogy a szakminister vegye át ezeket az iskolákat, és mert ezt a költségvetést természetesen elfogadom ugy, a hogy van. És mert hiszem, nem remélem, hogy kérésem egykét év alatt megvalósulhasson, hogy a szakminister kezébe kerüljön ez az iskola, addig is, a mig az ipartörvény erről preczize gondoskodik, addig is. a mig a tárgyalások megindulnak, önnek minister ur jóságos figyelmébe ajánlom elsősorban azt, hogy a segélyt felemelni méltóztassék ; azután pedig azt, hogy ez a segély idejekorán ki is utalványoztassék. Mert hiába van a segély, ha az nem utaltatik ki. Most az 1911-iki költségvetést tárgyaljuk. Méltóztassék csak meggondolni, az iskola kezdődik szejrtemberben és ma júniusban vagyunk, a mikor ezek az iskolák már elvégezték a feladatukat ós nincs költségvetés, nincs segély, nem lehet kiutalványozni ezt a segítséget, mert hisz az országgyűlés nem adta meg az engedélyt. A. tanítók legnagyobb része csak hónapok múlva jut ahhoz, hogy igazán keservesen megszerzett néhány garasát, a melyért egész éven át fárasztó munkával dolgozott, megkapja. Mert ha a tanítás 8-tól 1 óráig terhes mindenkinek, méltóztassék elképzelni, milyen fárasztó lehet annak a tanítónak a munkája, a ki az egész napi munka után este 5—6 és 7 órától kezdve tanítja az inasokat. Méltóztassék tehát egy jelentéktelen összeget előre felvenni és intézkedni, hogy ezek a segélyek már szeptembertől fogva kiosztassanak és a tanítók a maguk jogos illetményeikhez hozzájuthassanak.