Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-180

180. országos ülés 1911 június 19-én, hétfőn. 453 érdekében valóban nagy szükség van, ha t. i. azt akarjuk, hogy Magyarországon értelmes, munkás, becsületes, szellemileg képzett iparosés kereskedőosztály nevelkedjék. Méltóztatnak tudni, hogy iparoktatásunk talán a legfiatalabb intézmény Magyarországon és — merem állítani — hamupipőkéje egész közoktatásügyünknek. Már j)edig ha arra gondolunk, hogy Magyarországon körülbelül másfél millió ember foglalkozik iparral és kereskedelemmel; ha számba veszszük azt, hogy körülbelül 150.000 fiú- és leánygyermek van ráutalva ezekre az iskolákra, akkor azt hiszem, megérdemli ez a kérdés, — mert én még soha sem hallottam, hogy az országgyűlésen vele tüzetesen foglalkoztak volna — hogy legalább egy negyedórát szenteljünk rá, hogy lássuk, hogyan áll Magyarországon az rpari és kereskedelmi oktatás, akkor, a mikor arról beszélünk, hogy a magyar közönség a lateiner pályák felé tódul, a gimnáziumokat keresi, és ajánljuk és javasoljuk neki, itt is ugy akadémikusán elmondjuk neki, hogy ne keresse a gimnáziumokat, hanem menjen ipari iskolákba, menjen iparos és kereskedői jiályára, viszont azonban arról megfeledkezünk, hogy tulajdonképen nincsenek is olyan iskoláink, melyekben fiatalságunkat elhelyezni lehetne. (Halljuk!) Iparoktatásunk legalsóbb foka a tanonczoktatás. Az erről szóló törvény létrejöttének most üljük 25 éves jubileumát. Hogy e kérdéshez hozzászólok, annak egyrészt az az oka, hogy három évtizeden át foglalkoztam vele. (Halljuh!) Mikor én ezeknek az iskoláknak gondozását átvettem, nagyon a kezdet kezdetén voltunk, ezek az iskolák alig voltak iskolaszámba vehetők, inkább csak ismeretpótló iskoláknak lehetett nevezni és ilyen is mindössze körülbelül 300 volt az egész országban. Ha az állami költségvetést, az iparostanulók oktatására forditott összeget nézzük, azt látjuk, hogy e czélra 571.000 K van budgetünkben fölvéve. Méltóztassék csak elképzelni azt, hogy 500 iparosiskolát, melyekbe körülbelül 110.000 fiú jár az országban, 571.000 K-val fentartani lehetetlenség. Igaz, hogy hozzájárulnak ehhez a községek mint iskolafentartók 2°/o pótadóval, azonban épen ez a legnagyobb baj, és ebben találom az okát az idegenkedésnek az iskolafenntartók részéről ezen iskolák ellenében, mert ez egy ujabb terhet ró a községekre és azokra a városokra, melyek a községi iskolákhoz 5%, az óvodákhoz 3°/o, az iparostanoncziskolákhoz 2°/o stb., tehát a pótadók egész sorozatával hozzájárulnak. Különösen azok a vidéki városok, melyek nagy kulturmissziót teljesítenek, melyek sok állami funkcziót is végeznek, mindig ós mindenkor nagyon meg vannak terhelve pótadóval olyan iskolákra, melyeket tulajdonképen az állam volna köteles fentartani. Nézzük, hogyan rekrutálódnak az egyes városokban az iparosinasok és hogyan kontingentálódnak. Legkevósbbé a városok területéről, hanem inkább a szomszédos falukból kerülnek ezek a fiuk a városba, és a városok kénytelenek e fiuk iskoláztatásáról gondoskodni, vagyis az a polgárság, a melynek tulajdonképen semmiféle látható haszna ezen inasokból nincs. Én abban az időben folyton sürgettem és kértem, hogy a kormány tegye megfontolás tárgyává ezt a dolgot és ha nagyon késik az ipartörvény revíziója, mentesítse addig is az iskolafentartókat e 2°/o-os pótadó alól és állítsa be az állami költségvetésbe azt a hozzájárulást, a mely ezen iskolák fentartásához szükséges. Yan még egy harmadik jövedelmi forrás is, és ez az úgynevezett országos ipariskolai alap. Ez ugy keletkezett, hogy kezdetben az iparosok nem igen szerettek alkalmazkodni az ipartörvény intézkedéseihez. Ezért megbüntették őket kihágás miatt, a mi jelentékeny összeget kéj>viselt, mely összeg ezen ipariskolák fentartására fordíttatott. Az iparosok lassanként kezdték megszokni a törvény szigorát, a büntetéspénzek kevesbedtek és az az alap, melyre épült ezen iskolák fentartása, jelentékenyen alászállt. Most egyetlen község sem tudja a 2°/o-os pótadóból fentartani ezeket az iskolákat, és a városok évről-évre kérik és sürgetik a közoktatási minister urat, hogy emelje fel ezt a tételt, mert ha azt akarjuk, hogy inasaink a tuczatszámon fölülemelkedjenek, ha azt akarjuk, hogy a szakszerűség belevitessék ezekbe az iskolákba, akkor okvetlenül meg kell adni azokat az anyagi eszközöket, a melyek szükségesek, hogy a kitűzött czél megvalósittassék. A ki az inas természetrajzát ismeri, az tisztában van azzal, hogy az a poétikus inas korszaka már elmúlt Magyarországon. (Ugy van!) Az az inas, a ki tudott kedélyes lenni, a ki még tudott a családi élethez belealkalmazkodni, a ki egy tálból evett gazdájával és a legénynyel, ma már nincs. Ma már mese az, a mit Lévay irt a versében, hogy: » Középen egy nagy tál, tálban izes étek, körülötte vidám, megelégült képek, nevető cselédek« . . . Ma már az inas kisiklott mestere kezéből; az inas ma a legény kezében van, annak a legénynek a kezében, a ki a jogtűt viseli a kabátján, és a ki ezt az inast is beleneveli a nemzetközi szoczializmus áldó tanaiba, ós naponta oktatja őt. (Ugy van! jobbról.) Magyarországon ugy vagyunk, hogy a ki Marxnak a kátéját betanulja, az máiszületett, hivatott szoczialista vezér (Igaz! Ugy van!) és az inas az a palánta, a ki már kiskorában is a jövendő szoczialista generáczió törzséül van hivatva szolgáltatni. (Ugy van! jobbról.) Nagyon nagy baj az, hogy a mester kezéből kisiklott az inas, mert nincsen a ki nevelje; nem marad más tehát hátra, mint az iskola. Azért sürgettem és sürgetem most is, hogy az iskolát csakugyan az iparosképző kohójává, műhelyévé, góczpontjává kell tenni. 100—110.000