Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-178

178. országos ülés 1911 június 16-án, pénteken. 371 hogy meggyógyítsa a kezét, tehát mondom, a mikor így orvosolták ezeket a bajokat, a melyeket az elkeresztelési rendelet országszerte felidézett, vagyis midőn megalkották az uj egyházpolitikai törvényeket, a czivil-házasságot stb., akárhányan ujjal mutogattak reám, azt mondván : íme Molnár apátnak köszönhetjük az egyházpolitikai törvényeket, ő zúdította azokat az országra! Hát ilyen logikával megvádolhatnék X. Leót és VIT. Kelemen pápákat, hogy ők voltak azok, a kik Angliát az anyaszentegyház kebeléről leszakították, mert ez a két pápa volt ki VIII. Henriket nem akarta nejétől elválasztani, mert el nem választhatta és azért boszuból aztán VIII. Henrik egész Angliát anglikánná tette ; tehát ime X. Leó és VII. Kelemen pápa az okai annak, hogy Anglia elpártolt az egyháztól. A t. képviselő ui tehát azzal vádolt meg, hogy én hoztam ide a Mária-kongregáczió ügyét. Hát, hogyha a t. nemzeti munkapárt klubja egyszerű asztaltársaság volna, a hol többek között néha politikáról is beszélnek és ott szólalt volna fel a t. képviselő ur, ott támadta volna meg a Mária-kongregácziókat, akkor természetesen méltán vádolhatna akárki, hogy én czepeltem, hurczoltam ide a ház elé ezt a kérdést. Igen ám, csakhogy az a Lloyd-klub nem asztaltársaság, hanem egy igen fontos és nagy politikai klub, a hol nagyon fontos politikai kérdésekkel foglalkoznak és pedig hivatásszerűen, hiszen azon az estén is, midőn a t. képviselő ur felhozta ott a Máriakongregácziók ügyét, épen a kultusztárczát tárgyalták, hányták-vetették meg, és ott megtámadván a t. képviselő ur a kongregáeziókat, nekem — természetes dolog — nem volt ott módom hozzászólani. Én tehát tulaj donképen csak folytattam itt, a képviselőházban azt a vitát, a melyet ő ott megkezdett és így annak az emlitettem dicsőségnek az érdeme nem az enyém, hanem az övé, vagyis ő volt tulajdonképen az, a ki a házba hozta a Mária-kongregácziók ügyét. No, de ez csak »kanape process«, s ezt csak mellékesen jegyeztem meg. Már évtizedek óta, mint az árnyak és szellemek röpködnek a levegőben bizonyos szavak, a melyeknek autentikus értelmét, magj'arázatát még senki sem adta meg, de azért minden ember definiálja, mert olyan fogalmat köt azokhoz a szavakhoz, a minő neki épen tetszik. Ilyen szavak pl. a felekezetíség, az ultramontanizmus, a liberalizmus, klerikalizmus és több ilyenféle »izmus«, a melyeket mindenki hangoztat, mindenki értelmez elamryira, hogyha itt a házban 10—20—30 vagy még több képviselő urat megkérdeznék, hogy mit ért tulaj donképen e szavak alatt, kettő sem akadna, a ki egyformán definiálná azokat, vagyis egy és ugyanazon fogalmat kötne azokhoz. íme pl. gróf Tisza István t. képviselőtársam ultramontanizmus alatt szektarianizmust ért, a melyet a liberális katholiczizmus van hivatva kiküszöbölni ; gróf Andrássy Gyula t. képviselőtársam pedig a liberalizmust félti az ultramontanizmustól, és a felekezeti érzést igy határozna meg : »a felekezeti érzés az a vágy, hogy az illető saját egyházának, saját hittársainak külső érvényesülését, világi hatalmát fokozza, befolyását növelje*. Hogy ilyen különböző módon határozzák meg azokat a szavakat, s hogy ilyen különböző dolgokat értenek azok alatt, ez is egyik oka annak, hogy olyan nehezen értjük meg egymást. Én azonnal megfejtem, honnan van e szavaknak, s egyáltalán a vallásról és annak lényegéről alkotott fogalmak különbözősége és tévessége. Ez onnan van, hogy egész Európa, de különösen Magyarország a herbarthizmusnak, a Herbarth-féle filozófiának hatása alatt áll. Herbarth szerint ugyanis a vallás szükséglet, »Die Religion ist Bedürfniss«. De hát mire vonatkoztatja ő ezt a Bedürfnisst ? Azt mondja, hogy az embernek szüksége van kedélyének felfrissitésére, vigasztalásra, nyugalomra, bátorításra és bizalomra, s mivel — ugy mond — ezeket mind feltalálhatjuk a vallásban : ezért, de csakis ezért, van szükségünk vallásra. A vallás tehát Herbarth szerint vánkos, a melyen kényelmesen lehet nyugodni; jóbarát, a kivel bizalmasan lehet csevegni; testvér, a ki bátorítja a csüggedőt vagy még találóbban : a vallás tulaj donképen csak nagymama, a ki a társalgóteremben ül az ő régi íauteuiljében és beczézi, czirógatja, simogatja és mesélve mulattatja unokáit, sőt köríveiket is letörli, ha néha azok kicsordulnak, de fiának mellette levő dolgozószobájában nincs semmi keresete; irányt adni, sőt zsinórmértéket is, hogy az miként gondolkozzék, beszéljen és cselekedjék, erre már nincs hivatva, nincs feljogosítva, mert úgymond Herbarth, az erkölcsiség és vallás csak érzelem, kedélyhangulat, »Gemüthstimmung« és korántsem a hitéletnek sorozata, s a törvény teljesitésében — az állandó gyakorlat által — megszerzett praxis, készség, könnyűség.« S mivel ezzel a Herbarthizmussal tele van a levegő, azt tapasztaljuk, hogy igen-igen sokan vannak Magyarországon is, a kik a vallást valóban csak szubjektiv érzésnek, kedélyhangulatnak, valami individuális dolognak tartják, s bármily pozitiv vagyis hittételekkel és szigorú törvényekkel biró valláshoz tartozzanak is anyakönyvileg, azt a vallást teljesen az ő privát érzéseik, érzelmeik. Ízlésük, felfogásuk szerint alakitják át maguknak, de mindig ugy, a mint Herbarth azt kivánja, hogy t. i. a vallás szolgáljon nekik és ne ők a vallásnak. Pedig a vallás : egy ellenmondást nem tűrő, minden kételyt kizáró tan és egy feltétlen meghódolást követelő törvény, a mely megszabja az embernek a gondolkozásmódját, gondolkodásának irányát, szavait és cselekedeteit. Mivel pedig igy élni nagyon sokaknak nehéz és kényelmetlen, kapva kapnak rajta és örömmel ragadják meg Herbarth tetszetősnek látszó felfogását, a mely szerint lehet vallás köteles47*