Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-178

178. országos ülés 1911 június 16-án, pénteken. 367 fel és megígérte, hogy az erre vonatkozó törvényjavaslatot rövid időn belül beterjeszti. Mindenesetre megnyugtatóbb lett volna, ha ő e törvényjavaslat irányaival, alapelveivel minket megismertetett volna. Én egy olyan megoldást képzelek el és gondolok helyesnek, hogy, ha talán költség és felekezeti érzékenykedés szempontjából nem térhetünk is át azonnal az állami tanítóképzésre, de mindenesetre megkövetelhetjük azt, hogy minden tanitó, ki Magyarországon tanítóként működni akar, jelenjen meg egy állami vizsgáló-bizottság előtt, tegyen ott tanúságot tudásáról, arról, hogy elsősorban perfekt tud magyarul, ismeri Magyarország történelmét, alkotmányát, földrajzát, (Helyeslés balfelöl.) tegyen tanúbizonyságot arról, hogy a kellő érettséggel bír és csak az a tanító taníthasson Magyarországon, kinek ez a vizsgálóbizottság diplomát ad a kezébe és a ki a diploma kézhezvétele előtt e bizottság előtt esküt tesz a magyar alkotmányra és közjogra. (Helyeslés balfelől.) Ezzel megoldhatónak vélem azt a tarthatatlan és szégyenteljes állapotot, mely ma fennáll, hogy ma magyarul nem tudó tanítók, kik a mellett műveltség szempontjából is alacsony színvonalon állnak, a magyar államban mint tanítók működhessenek. Áttérek, t. képviselőház, a gyógypedagógiának kérdésére, melyre vonatkozólag én a t. kultnszminister úrhoz már régebben egy interpellácziót terjesztettem elő, de sajnos, arra választ mind a mai napig nem kaptam, bár igaz, hogy elmondott programmbeszédében erre a kérdésre is kiterjeszkedett. A magyar államnak itt még nagyon sok teendője van, mert ha valahol van a kultúrának ereje, ha valahol nagy eredményeket tud felmutatni a kultúra, ugy a gyógypedagógia az, mely az állati életet élő siketnémából a társadalom hasznos tagját, polgárát, iparosát tudja kiképezni. Csodálatos eredményeket érünk el e tekintetben, különösen mióta a jelbeszédről áttértünk a mostani teljesen helyes és korrekt pedagógiára, a mikor beszélni tanítják azt a siketnémát, mikor megtörténik az a csoda, hogy tanitóinak szavára annak a siketnek és némának, született siketnémának kebeléből hang, emberi hang tör elő, a mely értelmes beszéddé tagozódik. Ma, sajnos, még nagyon messze vagyunk attól az állapottól, hogy minden egyes tanköteles siketnémát, vakot, gyengeelméjűt, szóval mindazokat, a kiknek valami érzékük hiányzik, neveltetni tudnánk. Már pedig a magyar állam addig nem nyugodhat meg, míg ezt a kérdést teljesen nem rendezi, míg törvényjavaslat nem kerül a ház elé a siketnémák, vakok, gyengeelméjűek tankötelezettségének kimondásáról. A társadalmat is feltétlenül igénybe kell venni ennek a kérdésnek a megoldásánál. Hiszen a társadalom a múltban is megtette kötelességét. Utalok arra, hogy az első intézetet Ls társadalmi adakozás hozta létre és azóta is minden egyes intézet a társadalom fokozott áldozatkészségével jött létre. • A midőn ezt a t. minister urnak szives figyelmébe ajánlom, egyúttal a tanárok részére is, a kik ezt a nemes, ezt a humánus munkát teljesitik, kérek két dolgot. Az egyik az, hogy adja vissza nekik a múltban évtizedeken keresztül megvolt tanári czimüket, hisz e? nem kerül semmibe, ez tisztán erkölcsi kérdés, ez az ő presztízsüket, munkakedvüket emelni fogja. Hiszen ezek az emberek háromszoros munkát végeznek, mert nemcsak tanítanak, fejlesztik a pedagógiát, tantervüket, de fejlesztik agitácziójukkái az intézeteket is. Maga a költségvetés indokolása elismeri, hogy e tanárok áldozatkészsége, munkája, kitartása, agitáczió ja eredményezte egyik-másik intézet felállítását. A másik, a mit kérek, hogy a státnsrendezésüket mielőbb méltóztassék megvalósítani és pedig, ha lehetséges, még 1912-ben. Erre nézve a t. minister urnak beszédét nem tartom teljesen világosnak. Nem tudom, hogyan óhajtja ő a kérdést rendezni, kiket és meddig akar a XI. fizetési osztályban meghagyni. Szerintem a helyes rendezés csak az lehet, hogy a XI. fizetési osztályban rendes tanár ne lehessen egy perczig sem, de mihelyt valaki a képesítőt leteszi, legkésőbb egyévi alkalmaztatása után mint rendes tanár, a X. fizetési osztályba legyen kinevezve. Ezeket voltam bátor előterjeszteni, a költségvetést nem fogadom el. (Éljenzés a baloldalon.) Elnök: Szólásra senki sincs felírva. Kérdem, kivan még valaki szólni ? (Nem !) Miután szóim senki sem kivan, a vitát bezárom. Határozathozatal előtt szó illeti meg a bizottsági előadó urat. Kíván a zárószó jogával élni ? Kammerer Ernő eiőadó: T. képviselőház! Négy hete immár, hogy e magaslatra izolálva hallgatom a vallás- és közoktatásügyi tárcza tárgyalása során elhangzott beszédeket. Megvallom őszintén, sokszor eszembe kellett vernem, hogy el kell nyomnom teljesen szubjektivitásomat, hogy csak a pénzügyi bizottság szempontjainak képviseletére kell szorítkoznom és épen ez ösztönöz most is bizonyos tartózkodásra. Most is csak ezekre fogok szorítkozni és oly eszméknek az érintésére, a melyekről meggyőződésem, hogy a bizottság többségének nézetét fejezik ki. Hogy mindenekelőtt az oktatásügy terén maradjak, a népoktatás ügyére vonatkozólag óhajtom megjegyezni, hogy nem osztozhatom azoknak nézetében, a kik — leginkább a függetlenségi párt két árnyalatának szónokai — azt mondják, hogy nem szabad addig az oktatásügy más ágaira beruházásokat tenni, nem szabad addig az oktatásügy más részeit fejleszteni, mig a népoktatás minden igénye kielégítve nincsen. A közoktatásügy egy sokfelé tagolt, de azért egységes organizmus, a mely nagy hivatásának csak akkor tud megfelelni, ha minden részében egyenlően, harmonikusan van kiépítve, és minden részében egyformán és harmonikusan fejlődik. Az élet bármely útjára indulónak egyformán meg kell adnia