Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-177

342 177. országos ülés 1911 június lí-én, szerdán. elnyúlt és ugy a kormányzat, mint a t. ház türelmetlenül várja annak befejezését, engedelmet kérek, hogy meglehetős pongyolán és lehető röviden mondjam el azt, a mit elmondani szükségesnek tartok és azt mindjárt az elején kiemelhessem, a mit egy nagybátyámnak gazdatisztje irt levélben, a mely azzal kezdődött, hogy engedelmet kérek nagyságodtól, hogy hálóköntösben irom e sorokat. Én is hálóköntösben kívánom azt a pár szót elmondani, a mit különösen az egyetemi oktatásra vonatkozólag szükségesnek tartok előadni. (Halljuk ! Halljuk !) Ha a magyar világ és az azt környező nemzetek kultúráját tekintjük, azt látjuk, hogy Magyarország kultúrája és a nyugati nemzetek kultúrája között roppant szoros a kapcsolat, hogy erősen össze vannak lánczolva annak izei mig a déli és keleti országokkal való szomszédságunkban teljes nagy ür tátong, abszolúte semmiféle kulturális összeköttetés nincs, egymásra való hatások pedig alig vannak. Ez a jelenség azt a hatást teszi, mintha az a művelődési áramlat, a mely a Nyugatról megindult, mint egy tenger elömlött volna a Kárpátokig, és a Kárpátok láncza mintegy nagy medencze karimája, elállotta volna a további haladás útját. Ennek mindenesetre többféle oka van. Az egyik mindenesetre az, hogy az ujabb politikai időkben ezeknek a nemzeteknek felszabadulása nem mi általunk és rajtunk keresztül, hanem nagyon távoli nyugati államok befolyásával és politikai erejével történt meg és igy bizonyos politikai és ennélfogva kulturális szimpátiák is keletkeztek, a melyek azután ebben a jelenségben jutnak kifejezésre. Egy másik elválasztó szempont köztünk és ezen szomszédaink között a vallásnak már eredetileg is különbözősége. Ez a különbözőség mindenkor fennállott és daczára ezen különbözőségnek, az egész középkoron keresztül ez a nagy ür közöttünk nem volt meg, hanem az egész középkoron keresztül azt látjuk, hogy állandó nexusban állottunk kulturális szempontból is a minket kelet és dél felé környező népekkel. Annak fő oka, hogy ez a nagy különbség fennáll, az, hogy mi Magyarországon nem foglalkozunk tudományosan a minket környező és köztünk élő népekkel, nem foglalkozunk történelmükkel, etnológiájukkal, és nyelvükkel is csak felületesen törődünk. Azt hiszem, nagyon kevesen vannak, — hogy csak egy példát emlitsek — a kik pl. egy havasalföldi vajda, a legnagyobbnak vagy csak egy nagynak, nevét tudnák, pedig ezek története belefolyik Magyarország történetébe is, mert hűbéresei voltak az Árpádoknak. Senki sem tudná közülünk megmondani nevét egy gospodárnak, egy szerb despotának, talán kivéve Brankovics Györgyöt, mert nálunk ezt nem tanítják. El tudunk mondani tiz franczia királyt egymásután a születési és halálozási évvel, de a mi közvetlen szomszédunk történetével nem foglalkozunk. Ebben a nemtörődömségben, a melylyel szomszédainkat tekintjük, látom magyarázatát, hogy miért nincs közöttünk semmiféle kulturális kapcsolat. A szomszédos népek nem is jönnek hozzánk tanulni, de nem is tudnak nálunk semmit sem tanulni, a mit nem találnak meg másutt a nyugati nagy államok egyetemein, a melyeken épen annyit tanitanak az ő dolgaikból, mint nálunk, ellenben elsődleges forrásból menthetik a Nyugat műveltségét, a melynek mi csak közvetítői vagyunk. Ez az eljárás részünkről, véleményem szerint, nemcsak hanyagság, de ennek egyik oka a mi közoktatási rendszerünk is, a középiskolai tanrendszer, a mely egyszerűen utánzata a németnek. A német rendszerben pedig a klasszika-filológia túltengése tapasztalható, a mely az egyetemi oktatást arra viszi, hogy neveljen klasszika-filológiai tanárokat és ezekre anynyi időt, erőt és pénzt köt le, hogy a többi részére azután kevés marad. Hogy csak egy példát hozzak fel, a budapesti egyetem közel 40 órán át tanitanak, kizárólag klasszika-filológiai tárgyakat, mig egyéb, az imént érintett tárgyakat tárgyaló előadások 2—3—4 órára szorítkoznak hetenkint. Minthogy a tanárokat az egyetemen kell képeznünk, alig marad idő, erő, hogy más irányban is kifejleszszük műveltségünket. Ezt a hátrányt le lehetne győzni részben azzal, hogy apasztanék a klasszikus nyelvek tanításának mérvét. Hiszen már a görögre kimondották, hogy nem nagyon szükséges, de a latin fenmaradt. Másik módja pedig az volna, a mi már felmerült és a mit a t. minister ur beszédében is felemlített: a kvalifikáczionális vizsgálatok elválasztása a kizárólagosan tudományos képzéstől és vizsgálattól. Azt hiszem, ezt keresztül lehetne vinni a tanrendszernek több ágánál is, hogy a tulajdonképeni kvalifikáczió, az előkészítés arra, hogy az illető tanár a középiskolai munkát végezhesse, elválasztatnék attól az irányzattól, a mely a valódi tudományosságot képviseli. A harmadik eszköz, a mit azonban mindenesetre szintén igénybe kellene venni, az, hogy a kormány a maga eszközeivel különösen olyan czélokat, oly buvárlatokat mozdítson elő, melyek ezen a specziális téren mozognak, nem pedig azon a téren, hol a nyugati nemzetek mindig túl fognak minket szárnyalni, ma is túlszárnyalnak, és azokat beérni azért sem lehet, mert a természetes feltételei annak, hogy ott az a tanítás, az a művelődés erősebb legyen, magában a helyben, az apparátusban és a múltban már megvannak. Én azt hiszem, hogy az egyetemeknek és egyáltalában a tudományosságnak a speczializálódása az, a mi a jelenlegi tudományos irányt jellemzi. Csak igen nagy nemzetek engedhetik meg maguknak, hogy minden terén a tudományosságnak egyenlően és egyformán dolgozhassanak és művelhessék azt, de még ezek a nagy nemzetek is, mondjuk a németek, angolok, egyes egyetemeiken bizonyos speczialitásokat fejlesztenek ki. ugy hogy azok a tanulók, kik valamely tudományban speczialitást keresnek, egyenesen