Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-175

175. országos ülés 1911 június 10-én, szombaton. 285 vitában izgatóbb jellegűnek mutatkozott. Áz oktatási ügyekre pedig majd csak beszédem második felében fogok rátérni. Az a kérdés, a mely az egész kulturvitát eddig dominálta és eléggé nem sajnálható módon épen az oktatási kérdésektől a figyelmet elvonta, a valláserkölcsi vagy úgynevezett felekezeti kérdések, a melyeket én a magam részéről egyáltalában nem tartok kizárólagosan csak felekezeti kérdéseknek. Bármennyire szerettem volna is ezeket a kérdéseket felszólalásom keretében mellőzni, mert magam is a vallási békének vagyok erős barátja, (Helyeslés a baloldalon.) mégis, bár talán czélszerübb lett volna, ha ezek a kérdések a vitába egyáltalában be nem vonatnak, ha már bevonattak, mivel ezek a kérdések közéletünkön egy bizonyos sebet ütöttek, abban a meggyőződésben vagyok, hogy ezeket a sebeket nem struczpolitikával fogjuk gyógyíthatni ; erkölcsi életünk betegségeinek veszedelmes elfajulását nem az által fogjuk megakadályozhatni, ha hallgatunk, hanem csak ugy szanálhatjuk a bajokat, ha nyíltan szembeszállunk ezekkel a veszedelmes jelenségekkel és reámutatunk azokra. (Helyeslés balról.) Épen ezen oknál fogva, habár osztom gróf Apponyi Albert képviselőtársamnak ós barátomnak azt a nézetét, hogy kívánatos lett volna ezen kérdések teljes eliminálása, de ez nem sikerülvén, magam is indíttatva érzem magamat álláspontomat ezekkel szemben kifejteni, s mikor ezt tenni szándékozom, abban a meggyőződésben vagyok, hogy ha ezen kérdések lehető objektivitással tárgyaltatnak, akkor ez az igazi vallási békének nem hátrányára, de inkább előnyére lesz; mert nyíltan rámutatva azokra a forrásokra, a honnét minket a veszélyek fenyegetnek, a védekezés is könnyebb leend. Hol keresendő pedig ezeknek a veszélyeknek forrása? Ha ezt kutatni és megállapítani akarjuk, akkor mindenekelőtt azt kell kérdenünk, kinek vagy kiknek érdeke a vallási viszályok szitása és felidézése ? Talán az országnak, a magyar nemzeti társadalomnak a maga egészében és egységében ? Semmi esetre sem. Talán a katholikus egyháznak? Épen nem. Talán a protestáns egyházak valamelyikének? Egyiknek sem. De még a zsidó felekezetnek sem, mert nem kell bővebben fejtegetnem, hogy az ilyen vallási viszályok felidézése elsősorban rajok hozná a legnagyobb veszélyt és rajok nézve válhatnék végzetessé. Megmondom egész nyíltsággal, hogy kinek vagy kiknek az érdeke a vallási viszály szitása és felidézése. (Halljuk! Halljuk!) Erre különben már rámutatott gróf Tisza István t. képviselőtársam is, a kultusztárcza költségvetésének tárgyalása folyamán a múltkor tartott beszédében, azonban nem szószerint kifejezve, hanem csak ugy a sorok között. Mert beszéde idevonatkozó részének én más értelmet csakugyan nem tulajdonithatok, mint azt, a melylyel magam is teljesen egyetértek. O t. i. azt mondta, hogy ez érdeke azoknak a szélső radikalizmusban — ismétlem, nem szószerint mondta ezt; ezek az én szavaim, de ez volt az értelme — érdeke azoknak a szélső radikalizmusban evező u. n. internaczionalistáknak és u. n. szabadgondolkozóknak, — majd rátérek arra is, hogy mennyiben szabadgondolkozók — a kik tehetségeiket felülmúló mérhetetlen ambicziójuknak és mindenáron és aránytalanul való érvényesülésre törekvésüknek diadalt társadalmunk nyugodt állapotában nem szerezhetnek, hanem csak ugy, ha zavarokat idézve elő, a zavarosban halásznak: akkor, ha ebben a nemzetben a vallásosságot és a valláserkölcsi érzetet nekik teljesen aláásniok sikerülne. És azok a félrevezetettek, azok a jóhiszeműek, a kik talán a túlzó, radikális ideálizmus álláspontján állva köztük csak ugy lézengenek, mert hiszen csak kevesen vannak ilyenek közöttük, nagyon keserű csalódáson fognak keresztülmenni; mert azok a romboló törekvések nem olyan épitő rombolások, a minőknek azokat Kelemen Samu t. képviselőtársam felfogja és odaállítja; hanem ellenkezőleg nagyon is destruktív, pusztító irányzatok, a melyekből nem fog Phönixként uj, egészséges élet keletkezhetni; mert ezek a rombolások az emberi haladás és fejlődés csiráit fognák végképen tönkretenni és nemzeti fejlődésünknek életgyökereit metszenék el, vagy pedig olyan mocsárba sülyesztenék, a mely azokat teljesen elrohasztaná. Félreértések kikerülése végett meg kell jegyeznem, hogy én itt nem a nemesebb értelemben vett nemzetközi felfogást, nem a szabad buvárlatot és kutatást ítélem el és nem ezek jogosultságát vonom kétségbe, ép oly kevéssé, a mint a humanisztikus elveket ós eszméket követő nemesebb szoczializmust nem Ítélem el; mert ez nem rombol, bár a létező állapotokkal szemben gyökeres és messzemenő változtatásokra és újításokra törekszik, de olyanokra, a melyek a régi helyébe uj, hatalmas épületet képesek emelni. Az a szoczializmus, a mely a humanisztikus érzelmek fejlesztésével és ápolásával és az emberi jóléti intézmények létesítésével a társadalmi rend felforgatása nélkül iparkodik az emberi nyomoron segíteni; iparkodik a társadalmi osztály- és érdekharczokat és ellentéteket elkerülni és kiegyenlíteni, az ilyen szoczializmus tiszteletre és követésre méltó és a magam részéről is szívesen követem. Az az internaczionálizmus, a melyet például gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam olyan lelkesen és szépen hirdetett legutóbb is amerikai útjában, a mely neki világra szóló elismerést szerzett, a mely a nemzeti érzés ápolása mellett a nemzetek között az emberi általános érdekek ápolására és ezzel a nemzetek közötti benső kapcsolatnak létesítésére törekszik, a mely nem-