Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-175

278 175. országos ülés 1911 június 10-én, szombaton. kik elismerik, hogy csakis ez a filozófiai tantárgy, a pszi etológia segit nekik lényegesen abban, hogy a fiatalságban a jellemet fejleszszék és minden szépre, nemesre és jóra neveljék. (Helyeslés a jobboldalon.) A tanítónak ez a magasztos hivatása azt kívánja, hogy a tanitó gond nélkül, szive teljes melegségével, teljes lelkesüléssel szolgálhasson hivatásának. De hogy szolgálhat a tanitó ennek a magasztos és szép hivatásának, ha naponta gyötrik a gondok, nemcsak saját személye miatt, hanem a családja miatt is. Bizva abban az Ígéretben, hogy a t. minister ur törekedni fog a tanítók anyagi helyzetének javítására, bátor vagyok a minister ur figyelmét felhívni arra a memorandumra, a melyet a magyar állami iskolai tanítók 1910 november 18-án tartott rendkívüli közgyűlésükből 21-es bizottságuk utján felterjesztettek a kormánynak, a képviselőház tagjainak és megküldték a hazai sajtónak is. Ebben a kis füzetben előadják a magyar állami tanítók a maguk sérelmeit fizetésükre nézve, arra nézve, hogy azok az évek, a melyeket községi szolgálatban töltöttek, nem számittatnak be, a mikor állami szolgálatba lépnek, hogy még folytonosan kénytelenek 50%-ot fizetni a nyugdijalapba, azután előadják sérelmüket a lakbérre nézve. Bátor vagyok ezt a kis füzetet, ezt a memorandumot a minister ur figyelmébe a legmelegebben ajánlani és kifejezést adni annak a reményemnek, hogy ezek a sérelmek ós kívánságok, valamint a községi és a felekezeti tanítók sérelmei és óhajai is orvosoltatni, illetőleg teljesülni fognak, (Helyeslés.) mert ha az államháztartás megengedi, hogy a tanítók anyagi helyzetén segittessék, akkor jogos és méltányos volna, hogy óhajaik meghallgattassanak és azok, a mennyire lehetséges, teljesíttessenek. (Helyeslés.) De van egy dolog, a melyen talán ma is lehet segíteni. Boldogult, nagylelkű kereskedelemügyi ministerünk segített a tanítóságon azzal, hogy engedélyezett részükre kedvezményes vasúti jegyeket az államvasutakra. T. ház ! A tanítók nem szoktak kéj utazásokat tenni, (Ugy van !) arra nem telik pénze egy szegény tanítónak. Ha rászánja magát, hogy kiadjon egy pár fillért az utazásra, méltóztassék elhinni, akkor äZ £lZ utazás neki igen szükséges. De legtöbbször nem is neki szükséges, hanem szükséges a hitvesének vagy más családtagjának. Én azt hiszem, ha a minister ur csak egy szót is szól a kereskedelemügyi minister urnak abban az irányban, hogy terjeszsze ki ezt a kedvezményt a tanítók hitveseire és gyermekeire is, akkor a kereskedelemügyi minister ur ezt a kedvezményt tényleg meg is fogja adni a tanítók családja részére is. (Helyeslés a szMsöbaloldalon.) És most engedelmet kérek arra, hogy a középiskolákra is tehessek egynéhány megjegyzést. (Halljuk 1 Halljuk !) Panaszkodik a t. minister ur, hogy nagy a tódulás a középiskolákba, — a reáliskolákba is, de különösen a gimnáziumokba — és felhívja a magyar társadalmat, hasson oda, hogy ne jelentkezzék olyan sok tanuló a gimnáziumokba, mert az államnak nincs módjában annyi gimnáziumot felállítani. Talán czéiszerű volna, ha a t. minister ur az összes tanítókat is utasítaná, hogy a mikor a fiatalság elvégezi az elemi iskolákat és kilép az életbe, a mikor tehát már képesítése van arra, hogy egy gimnáziumba vagy reáliskolába iratkozhassék be, hogy akkor a tanítóság igyekezzék rábírni a szülőket arra, hogy ne adják gyermekeiket gimnáziumokba és reáliskolákba, hanem irányítsák őket más hasznos foglalkozás elsajátítására, így különösen az ipari és kereskedelmi pályákra. (Általános helyeslés.) Zsubory József: Nem kell annyi proletár! Popovics V. István: Nem mondom, hogy proletár, de nem kell annyi lateiner ember, mint a mennyi van. Én, a ki szeretem a fiatalságot, s a ki törődöm velük, a ki már 200 fiatal embert küldtem ki az életbe a Tökölyanumból, tudom, hogy milyen sok bajba és fáradságba kerül, mig egy-egy fiatal embert az életben el lehet helyezni. Mert az egyetemi évek után is foglalkozom az ő sorsukkal, s a hova csak fordulok, mindenütt azt a választ kapom: »előjegyzésbe veszszük az illetőt, de már százakat jegyeztünk elő«. (Igaz! Ugy van! Felkiáltások : Ez a baj !) Ha tehát utasitanók a tanítókat és felhívnánk a lelkészeket és az összes hazai intelligencziát is arra, hogy oktassák ki a szülőket, hogy ne adják mind lateiner pályára gyermekeiket, akkor talán segítve lenne ezen a bajon. Hock János : Mindenki tanácsolja, de senki sem követi ! Popovics V. István : Épen ez a baj nálunk. Van egy közmondás, a mely szerint az ember »kenyeret kapa nélkül akar«. Minden parasztember örül aimak, hogy fia ur legyen, ne legyen paraszt, nem akarja fiát mesterségre sem nevelni. Külföldön másképen gondolkoznak. És bizony hazánknak is nagyon nagy szüksége volna intelligens földművelőkre, iparosokra és kereskedőkre, mindenesetre nagyobb szüksége, mint a sok — nem akarom mondani, hogy orvosra, de — jogászra. (Általános helyeslés.) A minister ur méltóztatott nyilatkozni arról is, hogyan vélekedik ő a gimnáziumokról. Én nem akarok a középiskolák belső életére kiterjeszkedni. Van erre alkalom másutt, az irodalomban, a közoktatási tanácsban stb. Nem akarom untatni ezzel a témával a t. házat. Egyre azonban fel kell hívnom figyelmüket. (Halljuk! Halljuk!) Van a középiskoláknak egy nagyon , szép intézménye, s ez a tanulói kirándulások intézménye. Szívből örülök, ha látok egy-egy csoport gyermeket — ma is láttam itt a házban, a kik feljönnek a fővárosba, hogy itt gyönyörködjenek a fővárosunknak szépségeiben és kultúrintézményeiben. Van azonban az ilyen kirándulásokra vonatkozó ministeri utasításban egy nagyon fontos dolog, a melyre már évek előtt voltam bátor és most is bátor vagyok felhívni a t. kultuszminister