Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-173

173. országos ülés 1911 június 8-án, csütörtökön. 231 ban, főképp a magyar államban is ? Hiszen ez a magyar állam, ez a kollektív személy nemcsak magyarul tud, nemcsak egy kultúra van itt, a magyar nyelvű, a tiszta magyar faji kultúra, hanem van ebben az individuumban egy alkotó rész, a mely más kultúrát nyújt neki, azt művelheti, elsajátíthatja. Ha egy személy, egy egyén kötelességének tartja, hogy legyen pl. német könyve is, hogy legyen a német irodalomról, a német történelemről is fogalma : a hány egyénnél több alkotja az állami individuumot, annyival nagyobb érdeklődésnek és kötelességtudásnak kellene benne lennie, hogy ez a kollektív individuum, az állam is a különböző kultúrákat, a melyek az ő belsejében, az ő lelkületében, az ő géniuszában benne vannak, becsülje, ismerje. Annál is inkább szükség van erre, mert ezek a kultúrák magának annak az egy fajnak is, a hegemónikus magyar fajnak is nagy előnyére válnak. Itt van pl. mondjuk a szláv nyelv. Ha ezt a nyelvet tudja, rögtön egy eszközt, egy kulcsot kap 120—140 millió szláv beszédéhez és ha megtanul tótul, akkor két-három hónap alatt megtanulhat csehül, két hónap alatt lengyelül, három hónap alatt oroszul, egy-két hónap alatt szerbül, horvátul, bolgárul, ugy hogy a ki jól tud grammaticze tótul, egy esztendő lefolyása alatt az összes szláv nyelveket elsajátíthatja. A tót nyelyvel ilyen kulcsot kap az a faj magyar ember is, ezzel ennyi ember kultarájához juthat el. Hasonlóképen van ebben a magyar államban, a magyar politikai nemzetben egy rész, a mely megint a román kultúra, a román nyelv birtokában van. Ez a román nyelv újra a franczia, az olasz, a spanyol kultúrához és nyelvekhez egy megkönnyitő kulcs. A mennyire én magam foglalkoztam vele és tanultam a román nyelvet, rájutottam arra, hogy a mint a tót nyelv segítségé vei a legkönnyebben sajátítottam el az összes szláv nyelveket, akként, hogyha grammaticze és irodalmilag tudnék románul, épen olyan könnyen sajátítanám el a franczia nyelvet, az olasz nyelvet és az összes, a román nyelvhez hasonló más nyelveket, mint a hogy a tót nyelv segítségével elsajátítottam a szláv nyelveket. Ilyen eszköze, ilyen kulturalkalmatossága. van a magyar állam individualitásának a kultúra terén, olyannyira, hogy ha az ember kulturszempontokból tárgyalná a kultúrát a kultusztárczánál, ha kulturmagaslaton állanánk, akkor, a miként az egyén minél több nyelvet törekszik tudni, minél több nyelvnek az irodalmát és történelmét akarja megismerni, akként kellene lenni a magyar állami individuumnak is, hogy a különböző kultúrákat, főként a különböző hazai kultúrákat — mert hazaiak ezek — ismerje, szeresse, művelje és istáj>olja. Nadányi Gyula: Tanulják meg a magyar állam nyelvét! Juriga Nándor: Meg is tanuljuk; hisz ez elsősorban politikai kérdés; én azonban tisztán kulturszempontból iparkodtam a dolgot megvilágítani és megindokolni. Epén azért, a mikor a nagyméltóságú minister ur azt mondja, hogy ő azt akarja, hogy a kultúra az országban magyar legyen, akkor ezt a szót: magyar, ugy kellene értenie, hogy a politikai magyar nemzet és nem egy faj értelmében. Mert nem a magyar faj alkotja egyedül a politikai magyar nemzetet, hanem az összes különböző nemzetiségek együttvéve, és akkor ennek a szónak : »magyar«, nem szabadna restringálva lennie egy fajra, hanem perczentuális arányban, a különböző többi más nyelvüekre vonatkozólag is. És ha mi tudunk tanulni francziául, angolul, latinul és görögül ebben az országban, ha foglalkozunk angol kultúrával, angol történelemmel, japán kultúrával, ez nagj^on helyes, de hogy veszi ki magát, ha magyar ember az egy kilométernyire tőle fekvő község népének a nyelvét, kultúráját, nyelvtanát, történelmét nem ismeri és arról fogalma sincsen. Azt som tudja, hogy van-e nyelvtana, van-e újságja az illető nyelvnek, csak a mikor valami perről hall, ha izgatókról olvas, akkor mondja azt, hogy ebben és ebben az újságban irta az illető. Sokszor magas intelligencziáj ú emberek bámulatos tudatlanságot árulnak el a tekintetben. Azt, a mi a kezük ügyénél van, nem tudják és azzal nem foglalkoznak. Beutazták már az egész világot, láttak fűt-fát, keresztülkasul járták az Alpokat, csak a szomszéd román faluban lakó néppel nem tudnak beszélni, csak épen a szomszéd vármegyének a népével nem tudnak érintkezni, mert azt megvetik. És itt lép azután újra előtérbe az a szellem, a melyet felszólalásom első pontjában voltam bátor érinteni, hogy újra az osztályuralom lép előtérbe, a mely momentum e tekintetben sokkal fontosabb, mint a nemzetiségi szempont. Az arisztokráczia még ma is illendőnek és jó modornak tartja, hogy ha másokkal utazik, hogy velük egy asztalnál ül, olyan nyelven beszéljen, hogy ezt a többiek meg ne értsék. Ezzel akarják megmutatni, hogy ők különb emberek, magasabb lények, magasabb osztályhoz tartoznak, őket a többiek nem érdeklik. Ilyen módon bizonyos osztály olyan, hogy ugy fejezzem ki magamat, távolságot teremt az emberek közt, a milyen csak az ember és az állat között van. Ezt a kettőt pedig legfőképen az választja el egymástól, hogy az ember tudja gondolatait kifejezni, az állat ellenben néma és süket mellette. Ez a tendenczia nyilvánul meg az úgynevezett hazafias uri társaságban, abban az osztályban, a mely magát más vérnek, kékvérnek képzeli, a többieket pedig közönséges vörösvérüeknek. Ennek a lenéző szellemnek a következménye, hogy az az ur nem akar ugy beszélni, mint a parasztja, nem akarja, hogy a gyermeke megtanulja a paraszt nyelvét. Eszeágában sincs hazafiaskodni, csak nem akarja a gyermekét lealacsonyitani, hogy olyan nyelven beszéljen, mint a cselédje. Nemcsak Magyarországon van ez igy, de minden nemzetnél. Ez az erő-