Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-173

230 173. országos ülés 1911 június 8-án, csütörtökön. teiket. De mindaddig, mig az állam aranybilincset, pénzbilincset ver a felekezetekre, addig joga van mindenkinek hozzászólni, kritizálni, véleményt mondani bármely tételről, bármely cselekedetről. Midőn igy rámutattam arra, hogy az államhatalom a vallásfelekezetekkel való visszaélés folytán és mintegy a felekezetek révén uralmat akar gyakorolni nemcsak a testi javakon, de gyakran a lelki javakban is, a gondolkodásban, a felfogásban — bátorkodom rátérni arra a harmadik szempontra, a melyet megtaláltam a nagyméltóságú minister ur költségvetési előirányzatában és beszédében, és ez a fajuralom szempontja. Talán bizonyos elfogultsággal méltóztatnak rám tekinteni, midőn azt mondom, hogy tót vagyok. Ezúttal tartózkodni akarok a kultusztárcza tárgyalásánál attól, hogy a nemzetiségi kérdéssel akár politikai, akár gazdasági szempontból vagy tót vagy német vagy román szempontból foglalkozzam ; hanem iparkodom megmaradni tisztán a kulturális szempontnál, és álláspontomat ezen a téren az életből merített példákkal kivánom illusztrálni. Mindenekelőtt nagyon csodálom és meg vagyok győződve, hogy inkább csak a köznapi zsurnalisztikái frázisok folytán sikamlott ki a t. minister ur szájából az a szó, hogy »idegen nemzetiségi. Bocsássák meg uraim, mi nemzetiségek nem vagyunk idegenek ebben az országban, mi nem vagyunk idegenajkuak. Én meg vagyok győződve róla, hogy ezt jóhiszemiileg mondták és szokták mondani, de uraim, ha a nemzetiségek ezt komolyan vennék és csakugyan idegeneknek éreznék magukat és azt mondanák, hogy mi idegenek vagyunk és ti vagytok az urak, akkor ennek igen szomorú logikai konzekvencziái volnának. T. ház ! Egy nemzetiség sem idegen ebben az országban; minden nemzetiség hazai. Vannak nemzetiségek az országban, melyek előbb voltak itt, mint a magyar nemzetiség ; vannak nemzetiségek, melyeknek ősei itt voltak, a mikor a honfoglaló magyarok bejöttek. De még hogyha később jöttek volna is be a magyarok, senki sem idegen ebben az országban, a ki állampolgár. Rakovszky Iván: Nem is mondja senki, hogy idegen. Juriga Nándor: Azt mondták, hogy idegenajku, idegen nemzetiség. Én csak arra kérem nemcsak a t. minister urat és a t. házat, de főképen a magyar zsurnalisztikát is, hogy ezt a kifejezést, hogy »idegen anyanyelvik, ne méltóztassék használni, mert ennek iogikai konzekvencziája a nemzetiségek részéről igen keserű és épen nem megfelelő annak az egységnek és annak a tendencziának, a mely a magyar állameszme kiépítését czélozza. Es azért én azt mondom, hogy »hazai nem magyarajku nemzetiségek*. T. ház! A nagyméltóságú vallás- és közoktatásügyi minister ur azt mondotta, hogy a kultúra egész szellemének magyarnak kell lennie. Igaz, az egész kultúra szellemének magyarnak kell lenni. Nadányi Géza: Igaza van a minister urnak. Juriga Nándor: De engedjék meg, hogy nem politikai szempontból, de egész őszintén megmondjam, hogy hol van tulaj donképen az egész nemzetiségi félreértésnek első és kezdetleges csirája. Ha nem méltóztatnak meghallani őszintén, de mindig csak gyanúsítással és különböző tendeneziákról beszélnek, akkor sohasem lesz közöttünk megértés. T. ház ! Itt van az első ütköző pont : magyar kultúra. Ha mi magyarul beszélünk, azt mondom, igaz, ebben az országban minden kultúrának magyarnak kell lennie. De ez alatt a szó alatt, hogy magyar, én értem a politikai magyar nemzetet. Ez a politikai magyar nemzet azonban nem áll egy fajból, nem áll tisztán csak a magyar fajból, hanem ebben az egységes politikai nemzetben benne van a tót nemzetiség is, benne van a román és a német nemzetiség is és ők igy együttesen és összesen alkotják a politikai magyar nemzetet. Ha igy nézem a politikai magyar nemzetet, mint a hogy azt mindnyájan igy értjük és igy magyarázzuk, ha induktive gondolkodom és fogalmat alkotok magamnak, akkor azt látom, hogy a magyar államnak megvan ugyan a maga anyanyelve, ennek a politikai nemzetnek megvan a maga államnyelve és ez az államnyelv a magyar; de ez az egységes politikai nemzet tud más nyelveket is. Tud tót nyelven beszélni, tud románul, tud németül is beszélni, ugy hogy ez az egységes politikai nemzet tulaj dónké j)en nem egynyelvű, ámbár az államnyelve egy, de több nyelven beszél és több nyelvet ért, ugy mint bármelyikünk, a kik tudunk esetleg németül, tótul, románul. Egy anyanyelvűnk van, nekem pl. tót az anyanyelvem, de tudok ugy a hogy magyarul is. Éppen azért érvényesül azután egyes embereknél az a mondás, a mely — ha jól emlékszem — V. Károly német császártól származik, hogy : ahánynyelven beszélsz, annyi embert érsz, annyi értéket képviselsz. És mennyire megbecsülik ezt az egyénnél ! Olyannyira, hogy sokszor az intelligencziáját a szerint mérik, hogy ez nagyon okos ember, ez 10—12 nyelven beszél. Az egyén a tudományos, a társadalmi életben, egyáltalában a kulturális téren iparkodik arra, hogy minél több kultúrát szivjon magába, hogy minél több nyelven beszéljen; s a mellett, hogy tud magyarul, legyenek német, franczia könyvei, esetleg szláv könyvei is, hogy igy fogalma legyen minden kultúráról, hogy értsen minden nyelven, a jót belőle vegye át és igy csakugyan kulturemberré fejlődjék, mert csak egy nyelven beszélni, csak egy kultúráról birni tudomással, ma u. n. intelligens ember számára kevés, mert ezzel még a közép-mértéket sem üti meg. Ha ez ilyen értékes dolog az egyénnél, ha ez olyan értékes az egyén önművelésében és kultúrájában, miért volna ez értéktelen és miért volna ez megvetendő a kollektív egyén életében, az állam-