Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-172

172. országos ülés 1911 június 7-én, szerdán. 203 tak szerencsések részesülhetni, a kik a fizetésrendezés után mentek nyugdíjba. (Elénk helyeslés a baloldalon.) Felhívom a mélyen t. minister ur figyelmét a nevelő-személyzetnek arra a részére, (Halljuk! Halljuk!) a melyre az iskolákban talán a legnehezebb munka hárul, t. i. a különböző gyógypedagógiai intézeteknél alkalmazott tanerőkre. A ki valaha betette a lábát egy ilyen intézetbe és ott néhány órát töltött, a siketnémák, vakok vagy hülyék között, a mely gyermekeknek gondozása szintén ilyen nevelőkre van bizva, a ki megismerkedett azon tanszemélyzetnek szűkös anyagi viszonyaival, az lehetetlen, hogy át ne érezze annak szükségességét és lelkiismeretbeli kötelességének ne tartsa, hogy ezen személyzet részére lehetőleg minden kedvezést meg keU adni, .mert az élet munkáiból olyan kellemetlen részt vállaltak, a milyenre csak igen nagy lelkek és igen kevesen képesek. Másik nagy anomália, hogy tulajdonképen az állam korpótlékot ad minden tanítónak, egyedül a nem állami tanítóképzőknél levő gyakorló-iskolái tanítókról nem történt ebben a tekintetben gondoskodás. Azt hiszem, itt csak iráshibáról vagy adminisztrácziós tévedésről van szó, mert mikor létrejött ez a törvény, erre nem gondolhattak, de ma tényleg az a helyzet, hogy a nem állami tanítóképzőknél működő gyakorló-iskolái tanítók a korpótlékot nem kapják meg az államtól. Kérnék tehát erre vonatkozólag valami alkalmas intézkedést. (Helyeslés halfelól.) Nincs rendezve még egy igen kis számú státusnak, t. i. a nem állami tanítóképzők tanárainak fizetése sem. Nem tartom magam illetékesnek arra, hogy akár szám szerint, akár osztályozás szerint bármiféle propoziczióval jöjjek elő, de nagyon kérem a t. kultuszminister urat, szíveskedjék ezt a kérdést szintén tanácskozás tárgyává tenni, és aztán ugy megoldani, hogy az illető státus közkivánságát kielégítse. Régi nagy kívánsága, mélyen t. ház, a magyar tanítóságnak a szolgálati jjragmatika. Egy nagyon nehéz kérdés, de jóakarattal mindenesetre megoldható. Nagyon kérném a minister urat, hogy szíveskedjék nyilatkozni arra nézve, hogy a tanítóság szolgálati pragmatikájának kérdése, a mely az ő működésének tulajdonképen egyik alapfeltétele, és lényeges megkönnyítője volna, ma a kezdeményezések milyen stádiumában van, és hogy remélhetik-e annak megvalósítását. Egy másik nagy kívánsága a tanítóságnak, a melyet hogy itt a házban szóvá tegyek, erre különösen több megyei tanitó egyesület fel is kért határozatilag, az, hogy adjunk módot és alkalmat arra, hogy a tanítóság köréből egyes kiváló egyének, a kik kellő képzettséggel és tehetséggel bírnak arra nézve, hogy a pedagógiai pályán továbbképezzék magukat, a tanítói oklevél révén jogot nyerjenek arra, hogy az egyetemen a filozófiát tanulják. Kárral ez semmi esetre nem járhat, mert még akkor is, ha az illető tanitó azt a vizsgát, a mely ott megkívántatik, megállani nem tudja, az az idő, a melyet tanulás mellett arra fordított, hogy ezeket a magasabb tudományos ismereteket megszerezze magának, az ő további működésén, egész életén át csak hasznára lehet. Azt is teljesen elhibázott taktikának tartom, hogy a tanítóság előtt az érettségi vizsgával, vagy talán a polgári iskolai képzővel egyszersminclenkorra elreteszeltessék a további előmenetel útja, mert hiszen akárhányszor anyagi okokból kerül az illető a tanítóképzőbe, akárhányszor csak az élet nehéz körülményei által kényszeríttetik a tanítói pályára. S épen a tanügyi személyzetnél, tanfelügyelőségeknél ós másutt alkalom és mód volna arra, hogy magából a tanítóságból a legkéjoesebb és arra való embereket kiemeljék és továbbképzés révén a népoktatási közigazgatás terén ezeket használják fel a hivatalos teendők ellátására. Egy régen vajúdó kérdés a tanfelügyelői szakképzésnek, illetőleg tanfelügyelői szakvizsgának kérdése. Az ujabb időben ezen a téren örvendetes javulások észlelhetők már, és jól tudjuk, hogy még két-három évtizeddel ezelőtt Magyarországon az az állapot volt, hogy az, a ki semmire sem volt jó, még mindig lehetett tanfelügyelő, és akárhányszor ezek az urak tisztán politikai szolgálatokért, vagy politikai megbízással teljesítették a maguk kötelességét. Az utóbbi időben ebben a tekintetben a szakképzés dolgában és tevékenységük terén is örvendetes javulások, észlelhetők. De, hogy ezen a téren az előmenetel szintén lehetségessé tétessék, szükséges volna, hogy a kultuszkormány komolyan foglalkozzék a tanfelügyelői szakképzésnek, illetőleg tanfelügyelői szakvizsga létesítésének ügyével. Nagy anomáliákra, sok félreértésre, idegességre és nyugtalanságra ad okott az egész tanítóság körében, hogy a tanítói javadalmazásoknál akárhányszor az illető falusi tanítótól oly szolgáltatmányokat, szolgai teendők ellátását kívánják, a melyek semmiféle összefüggésben nincsenek a tanítói állással. Nagyon kérném a t. kultuszminister urat, szíveskedjék talán rendeleti utón, vagy máskép, alkalmas formában segítségére sietni a tanítók jogos követelményének, hogy a tanítói javadalmazások megszabásánál a dijlevelekben semmiféle oly kikötések ne foglaltassanak, a melyek nem ,az iskolára vonatkoznak és nem iskolai dolgok, hanem szolgai munkák elvégzését követelik a tanítótól. (Helyeslés.) Még egynéhány szót kívánok mondani arról, hogy ha mindezek a fizetésrendezési dolgok iskoláinkban a tanítók javára megtörténnek, akkor még oly sok reform, változás, lényeges javítás szükséges az iskolákban, hogy se szeri, se száma. Ma még a népiskolákban és a 86*