Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-172

202 172. országos ülés Í91Í június 7-en, szerdán. íe virágoztassa. Csodálkozom, hogy most egyszerre el akarja törölni. Hisz ez talán a saját munkájának a rombadöntése volna ! T. ház! Nagyon aggályos az a tendenczia és az a mozgalom is, a mely az egész országban kevesek által, de annál nagyobb intenzivitással folytattatik, hogy a hitvallásos oktatást és nevelést, a közszólás szerint úgynevezett felekezeti iskolákat ebben az országban beszüntessék. Nagyon furcsa helyzet volna az, ha ezen összes iskoláknak fentartása egyik napról a másikra az államnak a nyakába szakadna. Én nem tudom, hogy azzal az 55.287 római katholikus, 1861 református, 1800 görög katholikus, 1511 görög keleti, 1351 községi, 1300 ágostai evangélikus, 450 zsidó és más iskolákkal az állam egyszerre mit csinálna. A felekezeti iskolának, a hitvallásos iskolának ebben az országban és mindenütt a világon évszázados és évezredes tradicziói és érdemei vannak az emberi nem nevelése és oktatása körül. Nagyon sokan azok közül, a kik hálátlanul megfelejtkeznek ezen felekezeti iskoláknak munkájáról, oktatásáról, neveléséről, épen ezen felekezeti iskolákban kapták a maguk nevelését és egyáltalán nem volt okuk megbánni, hogy ezen iskoláknak tanítványai voltak. Azt látjuk, mélyen tisztelt ház, hogy ezen iskoláknak a felekezetek kezéből való kivétele, illetőleg ezen iskolák neveléséből és oktatásából a keresztény szellemnek kikapcsolása tulaj donképen nem egyéb, mint annak a nagy forradalmi akcziónak egy lánczszeme, a mely végeredményben arra törekszik, hogy mindent materialista álláspontból fogjon fel és hogy az egész emberiségnek fejlődését, haladását ebbe az irányba terelje. Furcsa jelenség, hogy a most folyó államosítási akczió nem ott állit iskolát, a hol nemzeti szemjaontból és anyagi szempontból arra szükség volna, nem lévén ott más iskolák, hanem akárhányszor virágzó községi, városi és katholikus iskolákat elállamositanak csak azért, mert az illető tanfelügyelő azt hiszi, hogy olcsó babérokat, olcsó érdemeket lehet vele szerezni a liberális közvélemény előtt. Mélyen tisztelt ház! Ezzel elbúcsúzom az egész kultuszvitának és az egész vita anyagának azon részétől, a mely ezekre a kontroverz kérdésekre vonatkozik és néhány szót kívánok szólni a tanítói fizetésrendezés kérdéséről. Bárminő legyen az oktatás"; legyen az akár állami, akár hitfelekezeti, és bárki legyen az iskolafentartó, mindeniknek elsőrangú kötelessége, hogy annak az iskolának mesterét, tanítóját, oktatóját olyan anyagi viszonyok közé hozza, a melyek rangjához méltó megélhetését biztosítják; a melyek a családfen tartás és gyermeknevelés nehéz gondjai alól felszabadítják azt az egyént és lehetővé teszik neki azt is, hogy a létfentartásra"| legszükségesebb kiadásokon felül áldozatot hozhasson saját önképzésének is. (Helyeslés balfelől.) Manapság akárhány helyen oly szűk anyagi viszonyok között vannak tanítóink, különösen a több családtaggal megáldott tanítók, hogy szinte lehetetlenné válik rajok nézve, hogy egy-egy pedagógiai könyvet, a melyek magyar kiadásban különösen magas áron kerülnek forgalomba, megszerezhessenek maguknak, tehát épen anyagi okokból a kultúrának, a továbbképzésnek útja tanítóink igen nagy része előtt el van zárva. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Elnök : Csendet kérek ! Huszár Károly (sárvári) : Mint különös anomáliát és szinte elviselhetetlen igazságot kell megemlitenem itt több képviselőtársam után azt a tarthatatlan helyzetet, hogy az állam fizetés dolgában, a munka értékelése és megbecsülése dolgában tanitó és tanitó között Magyarországon különbséget tesz. A tanítók képzése és munkaköre egyforma, egyformák azok a feladatok, a melyeket rájuk az állam és a köz ruházott és egyformák azok a fáradalmak is, a melyeket ők a nevelésügy terén el kell, hogy viseljenek . . . (Mozgás.) Elnök : Csendet kérek ! Huszár Károly (sárvári): ... tebát teljesen lehetetlen állapot az, hogy fizetés, lakbér és korpótlék dolgában nem egyenlősítjük az egész vonalon a tanítóságot. (TJgy van!) Az által, hogy egyes iskolákban a tanítóság jobb javadalmazást élvez, mint más iskolákban, állandó tanitóvándoilás folyik az egész országban és abban a nevelő és oktató munkában, a mely csak akkor lehet sikeres egy községben vagy faluban, ha az illető tanitó egész generácziót nevel fel egymásután és hoszszabb időn át tartózkodik ott, folyton-folyvást megszakítások történnek, mindig ujabb tanitók jönnek, a kik megint csak két-három esztendőt töltenek ott, közben sokszor hónapokig üresen állnak az iskolák és sokszor csak egy másik osztály tanítója helyettesíti azt a tanítót, a kinek helyére helyettest nem lehet találni. Pedig nagyon könynyen lehetne a bajon segíteni, ha a hitfelekezeti iskolák tanítói fizetés és általában elbánás dolgában az állami tanítókkal teljesen egyformákká lennének. (Helyeslés balfelől. Halljuk! Halljuk!) Különösen arra kérném a t. kultuszminister urat, a ki annyira ismeretes nagy emberszeretetéről és humánus érzéséről, hogy szíveskedjék felkarolni a nyugdíjas tanitók ügyét. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Mint olyan ember, a ki magam is tanitó voltam és szemtől-szembe láttam azokat a bajokat; a ki láttam, hogy pl. egy budapesti utczaseprőnek háromszor akkora a fizetése, mint Magyarországon akárhány tanítónak, kulturszégyennek tartom erre az országra nézve, hogy azokat, a kik 30—40 esztendőt töltöttek el az állam és társadalom, és a kultúra terjesztésének szolgálatában, ilyen, emberekhez, pláne művelt emberekhez egyáltalában nem méltó elbánásban részesitik. Kérem, a mélyen t. házat pártkülönbség nélkül, hogy kiki hasson közre a maga befolyásával és pártjának tekintélyével abban az irányban, hogy azok a nyugdíjas tanitók, a kik még a fizetésrendezés előtt mentek nyugdíjba, mindazon kedvezményekben és javadalmakban részesüljenek, a melyekben azok vol-