Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-170

170. országos ülés 1911 jiuűns 1-én, csütörtökön. 159 felekezet a felekezetet nem támogatja. (Ugy van ! jobbfelöl.) Ha mindenütt érezhető a szétvonás, ha nem tudnak összeműködni protestánsok, katholikusok és zsidók olyan kérdésekben, a melyek mindenkit érdekelnek, akkor félek tőle, hogy e versengés következtében megszenved az ország, hogy kulturális haladásunk nem lehet olyan erőteljes, a minőnek lennie kellene, kulturális és humanitárius intézményeink visszamaradnak, mert ezek is csak akkor tudnak fejlődni, hogyha a társadalom egységesen tud működni. Ezek után azokból, a miket most mondtam, önként következik az álláspontom a felekezeti iskolákra és a kongregácziókra vonatkozólag. (Ralijuk! Halljuk!) A mi a felekezeti iskolákat illeti, ezekre nézve nem értek t

teljesen egyet t. barátommal, Tisza Istvánnal. Én minden doktrinerizmustól, minden túlzástól óvakodom, s ezért nagyon távol vagyok attól, hogy azt mondjam, hogy most az összes felekezeti iskolákat államosítani kellene. Hiszen én tudom, hogy egy reform, a mely korai, többet árt, mint használ annak a czélnak, a melyet kitűzött. Az erőszakos államosítás egy olyan lépés, egy olyan kísérlet volna ma, a mely roppant reakcziót szülne és a társadalom békéjét jobban veszélyeztetné, mint a jelenlegi helyzet és tényleg visszafelé sülne, a mi csak kárt okozna. (Igaz! Ugy van 0 Abban azonban igazat adok a t. barátomnak, hogy a felekezeti iskolák léte bizonyos előnynyel is járhat. Azt hiszem, előnyös lehet, ha több oldalú kulturforrások vannak, ha a nevelés nem teljesen sablonos, nem teljesen egyöntetű. De talán nem is vagyok ellentétben t. barátommal, talán csak pótlom az ő nyilatkozatait, a mikor szükségesnek tartom, hogy a nevelő intézetek zöme állami legyen. (Helyeslés.) Szükségesnek tartom, hogy az intelligenczia zöme állami iskolákon menjen keresztül. (Helyeslés.) Szükségesnek tartom ezt azért, mert azt hiszem, hogy az állami iskolákban lehet legjobban ellensúlyozni a felekezeti szellem túltengését. Hogy ha a gyermekek abban a korban, mikor olyan fogékonyak minden benyomás iránt, abban a korban külön vannak, minden más felekezettől külön választatnak, mint hogy ha azok mételyesek volnának, akkor igen könnyen kifejlődik bennük az a felekezeti túlzás, a melytől féltem az országot. Nem mondom, hogy okvetlenül igy lesz, de nagyon nagy a valószínűség, hogy ez igy lesz. (Ugy van!) Maga az az érzés, hogy ő ifjú korában nem nevelkedik együtt a többivel, benne olyan különleges önérzetet fejleszthet, a melytől én féltem a társadalom békéjét. (Helyeslés.) A mint én elitélném, ha az egyes osztályok külön neveltetnének, elitélném, ha volna egy arisztokratikus iskola, a hova csak az arisztokraták gyermekei járnának, és külön iskolák volnának más osztályok számára, mert akkor az a közös érzés nem tudna kifejlődni, a melyre pedig mindenkinek szüksége van; ugy félek én attól, hogy ha a nevelés zömét a felekezeti iskolák adnák. {Helyeslés jobbról.) A kongregáczió kérdésében én a teljes szabadság álláspontján állok. Én azt tartom, hogy a szabadelvűség azt is megkívánja, hogy engedje meg az állam, ha akarnak, ilyen kongregácziókat létesíteni. Azonban óvakodni kell a túlzásoktól. Elsősorban teljes ellenőrzést kell gyakorolni a kormánynak, hogy senkire nyomás ne gyakoroltassák; mert eléggé veszélyes az, hogy bizonyos ígéreteket akkor kívánnak, a mikor még az a gyermek az iskola fegyelme alatt áll, a mikor a vizsgát még le nem tette, s akkor, a mikor még éretlen korban van. (Igás! Ugy van!) Tehát ha a felekezetek és a szülők ezt ugy akarják, hogy kongregácziók legyenek, az állam szerintem ezt el nem tilthatja, de vigyázzon arra, hogy senkire nyomás ne gyakoroltassák, hogy a könnyen lehetséges visszaélés elkerültessék. Ha valaha ilyenre rájön, ha azt látja, hogy a gyermeket rá akarják bírni, hogy érdekeinél fogva az ily kongregáczióba belépjen, az állam lépjen föl teljes szigorral, mert ez a legnagyobb bűn volna. Annak daczára, hogy a kongregácziók bennem megnyugvást nem keltenek, mégis azt hiszem, meg kell ezt engednie a kormánynak. Némileg aggaszt engem például, hogy fiatal gyermekektől egész életre szóló ígéretet kérnek, a mikor az a gyermek nincs is abban a helyzetben, hogy megítélje annak korderejét. (Igaz! Ugy van!) Itt van pl. az az ígéret, a mely önmagában véve ártatlan, hogy nem fog sohasem párbajozni. De az a gyermek, a mikor az ígéretet teszi, nem ismeri a társadalom felfogását, nem tudja, hogy ha ő később katona lesz, tőle megkövetelik, hogy párbajozzék, (Igaz! Ugy van!) mert ha nem teszi, elvesztheti a katonai sarzsiját. Nem tudja, hogy esetleg heroizmus kell ahhoz, hogy hű maradjon Ígéretéhez. Oly szentnek tartok minden Ígéretet, hogy ellensége vagyok az ígéretek gyakori használatának, anynyira félek attól, hogy valaki igéretét megszegi, hogy azt mondom, ne kérjünk ígéretet, főleg ne kérjünk fiatal emberektől, gyermekektől oly ígéretet, a mely az egész életre kihat. De ha skrupulusom van is ebben az irányban, mégis azt mondom, hogy a kormány ne tiltsa őket el, s csak ellenőrzés szenrpontjából, csak abból a szempontból avatkozzék ügyükbe, hogy visszaélések ne történjenek. Benedek János: De történnek! Gr. Andrássy Gyula: Abba foglalhatom össze (Zaj. Elnök csenget.) az eddigiekben mondottakat, hogy én nagy bajnak tartom, ha sok különleges önérzet fejlődik. (Halljuk!) Bajnak tartom, ha van külön katholikus, külön protestáns, külön zsidó önérzet. (Helyeslés.) Én azt szeretném, hogy Magyarországon csak egy önérzet uralkodjék, uralkodjék a nemzeti önérzet. (He-