Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-170

150 170. országos ülés 1911 június 1-én, csütörtökön. kultúra azt fogja tenni, mikor ezek az áramlatok rombolni fognak, a mit tett mindenkor, gátakat emelt, helyes mederbe irányította, nem mindig a régi mederbe, újba is terelte, de mindenkor olyan helyes mederbe, hogy az ujabb eszmék csak hasznot hoztak az emberiségnek. (Helyeslés.) T. ház! Ne húzzuk meg tehát a vészharangot, de ne is szólaltassuk meg Jerichó trombitáit. Attól a harangozástól nem fognak azok az ujabb eszmék eltűnni s elnémulni, és Jerichó trombitáitól sem fog összedűlni az a sziklaszilárd alap, melyen a keresztény kultúra áll. (Igaz! Ugy van!) Én arra kérem mind a két tábort, maradjon e harcz a mi belső ügyünk, ne vigyük bele ezt a harczot a politikának sokszor szennyes hullámaiba, (Elénk helyeslés.) különösen pedig ne vigyük ezt a harczot az^ egyszerű, hitében sokszor öntudatlan népbe. (Élénk helyeslés és taps.) Mert igy keletkeztek a középkorban a vallásháborúk és a franczia forradalom. (Igaz! Ugy van!) A XX. század nem igy küzd, nem itt van ezeknek a küzdelmeknek a szintere. Egy másik porondot kell keresni, melyet keresett, de meg is talált, Székesfehérvár lánglelkü püspöke, mikor a társadalomtudományi társulat közgyűlésén szemben állt Vészi Józseffel Budapesten, vagy Pikler Gyulával Pécsett, és összemérték fegyvereiket, de ebben a szellemi harczban nem Prohászka került alul, még az ellensége is meghajtotta zászlaját ezen szellemóriás előtt. Ne használjuk fel ezeket a dolgokat pártczélokra. (Élénk helyeslés.) Ne monopolizáljuk a kereszténységet. (Elénk helyeslés és taps.) A keresztény kultúrának megvannak a maga hivatott védői minden pártban. Hivatott védője annak nemcsak egy párt, hanem egy Apponyi Albert, egy Zichy János és Tisza István is. (Igaz! Ugy van!) Végül ebben a harczban felolvasom még Székesfehérvár lánglelkű püspökének következő megszívlelendő szavait (olvassa): »Ne mondjuk ki tehát az efféle kérdésekben a döntő szót, s ne véglegesítsünk könnyen semminemű felfogást; ne védjünk meg minden nézetet s intézményt, körömszakadtáig s azontul csakis azért, mert eddig ahhoz senki sem nyúlt. Legyünk otthon szívvel lélekkel hitünkben, de fejlődő félben levő nézetekkel és felfogásokkal szemben óvjuk meg szabadságunkat. Legyünk meggyőződve, hogy van sokféle terméketlen talaja a lelki világnak, és hogy az előítélet, a megmerevülés, a gondolkozási röstség épugy ellenkezik az evangélium szellemével, mint a kevélység; sem ez, sem azok nem viszik előbbre az emberiséget s a kereszténységet. A régi jelszó : »scire amare est«, abban a tudományban valósul meg, mely nem éri be hideg tézisekkel, hanem mely öntudatosan törekszik ismeret után, s a tudást s tanítást erkölcsi tevékenységgé avatja magában. Ez az érzület a leghivatottabb napszámosa a tudománynak és a leghivatottabb őre a szabadságnak.* (Éljenzés a jobboldalon.) Gr. Batthyány Tivadar: Helyes, éljen Prohászka ! Richter János: A mi az egyes vallásfelekezetek közötti torzsalkodást illeti, én itt disztingválok: különbséget teszek a keresztény és nem keresztény vallásfelekezetek között. A mi a keresztény vallásfelekezeteket illeti, a közöttük dúló harc még nem oly imminens veszélyes, leginkább csak féltékenységen alapul, mert, hála Istennek, van egy közös bűnbakunk és közös csatakiáltásunk: — bocsánat a triviális kifejezésért — üsd a zsidót. (DerüUség.) A mi már most az egyes keresztény vallásfelekezetek közötti torzsalkodást illeti, tény az, hogy ennek oka a féltékenységben rejlik. Mindenki látja ez országban, hogy a hatholicizmus az utolsó másfél évtized óta nagy lendülésnek indult. Intenzív lett a katholikus élet az egész vonalon épen az egyházpolitikai törvények óta, bizonyságául annak, a mit én mondtam, hogy a kereszténység mindenütt a rosszat is a maga javára tudja fordítani. Kérem tehát az én protestáns, nem katholikus testvéreimet, fejleszszék, tegyék intenzívvé vallásos életüket. Hiszen két dologban kell találkoznunk. Az egyik az az erény, a mely nélkül én kereszténységet még elképzelni sem tudok és ez a szeretet, az, a melyről oly szépen ir a világapostol: »Et si fidem tantam habuero, ut et montes transferam, charitatem autem non, nihil sum.« És ha az én hitem oly nagy volna, hogy a hegyeket áttehetném, de szeretetem nincs, semmi sem vagyok. A másik szempont pedig a közös haza, a közös édesanyánk szeretete, annak az anyának szeretete, a ki mai időben már esdekelve kér minket: fiaim, ne veszekedjetek, száz sebből vérzik az én testem, (Ugy van ! a szélsöbalolclalon.) ne üssétek rajta a legnagyobbat, mert elvórzek, elpusztulok, s ti árvaságra jutva, elpusztultok velem együtt. (Élénk tetszés és taps a jobb- és a szélsöbaloldalon.) A mi a zsidó-kérdést illeti, kijelentem bátran, én nem vagyok antiszemita, még pedig azért nem, mert keresztény ember, keresztény katholikus pap, másodszor, mert művelt ember vagyok, a XX. század gyermeke. (Éljenzés jobbfelöl.) De hogy engem senki semmivel ne vádoljon, hivatkozni fogok mindenekelőtt egy nagyon klasszikus tanura. Mindenki ismeri talán Chamberlain-nek hires művét: »Die Grundlagen des XIX. Jahrhunderts.« Mindenki, a ki olvasta ezt a művet, tisztában van azzal, hogy ha van elfogult tanú a zsidók ellen, ugy bizonyára Chamberlain az. Hiszen majdnem egész könyvében bizonyítja azt, hogy a zsidó elem nem is kulturképes és Krisztust sem tartja sémitának, mert elismeri, hogy Megváltó volt. És ez a Chamberlain mégis csak hogyan ir? Az egyik oldalon ezt irja: »Man schlage die Geschichte, welcbes europäischen Volkes man will auf;