Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-170

146 17Ö. országos ülés Í9ii június 1-én, csütörtökön. igen t. minister ur is, mert hisz a jelenlegi kormány is megemlékezett a trónbeszédben a lelkészi fizetések rendezéséről és azoknak korszerűvé tételét legsürgősebb teendői közé sorozta. Azóta feszült figyelemmel várják a protestáns lelkészek a kormány ezen Ígéretének teljesedését, mert 1600 K-ból családot fentartani, gyermekeket távoleső városokban taníttatni, egyházi és polgári adót fizetni, cselédet tartani, egyházmegyei, egyházkerületi, főiskolai, nyugdijintézeti járulékokat fizetni és esetleg még káplánt tartani: ez oly óriási feladat, hogy szegénysorsu protestáns lelkész társaink minden esztendőben azzal zárják le számadásukat, hogy nulla a nullával fölmegy. A király által szentesitett élő egyházi törvényünkben már régen meg van irva, hogy a protestáns lelkészek alajmzetése 2400 K és ehhez jönnek még a korpótlékok. Szükségesnek látom tehát, hogy a király által szentesitett egyházi törvényünkben meglevő jogunk most már valóra váljék és teljesítve legyen a protestáns lelkészeknek az a méltányos óhajtása is, hogy a korpótlék folyósításánál a nagy nélkülözések között eltöltött összes szolgálati évek beszámíttassanak, a mint ez a nyugdíj megállapításánál történt. Ezen lelkészi fizetésemelésnek minél előbb országos törvénynyé kell lennie, vesztegetni való idő már nincsen. A ki látta csak egyszer is a nyomort a maga valóságában, a ki látott egy 6—7 gyermekes protestáns lelkészt a maga szegény és szerény paróchiájában, a ki hallotta csak egyetlenegyszer is a nagycsaládú protestáns lelkésznek eme kétségbeesett kiáltását: miből tápláljam, ruházzam és taníttassam gyermekeimet, az bizonyára meg fogja érteni, miért sürgetem én a protestáns lelkészi fizetés kiegészítését s az meg fogja érteni azt is, hogy egy 12 iskolát végzett diplomás, kéjjzett ember, a kinek hivatása a vallásosságot, az erkölcsöt, a tisztességet, az igazságot s a szeretetet jjródikálni, a bánkódókat és szomorkodókat vigasztalni, a bűnösöket téríteni, az ilyen szellemi munkás nyomorgó családjával együtt sokkal jobb sorsra, nagyobb tiszteletre és nagyobb becsülésre érdemes, mint a minő helyzetben ma van a protestáns lelkészi kar. Itt van tehát az ideje annak, hogy a legújabban minden kormány által hangoztatott ígéretek végre be is váltassanak s ez a hazafias, minden tekintetben magyar papi testület ne mostoha, hanem édes gyermeke legyen a kormánynak, mostani sanyarú, nyomorúságos helyzetéből szabaduljon és a lelkészi állás tisztességét megillető fizetésben részesüljön. Ezeket is ajánlom az igen t. vallásügyi minister ur ismeretes jóindulatába és kérve kérem, hogy a protestáns lelkészi fizetésnek 2400 koronára való felemelését és az ezt illető korpótlékok folyósítását mielőbb eszközölni kegyeskedjék. Az erre vonatkozó adatok teljesen kidolgozva be vannak már terjesztve a vallásügyi ministeriumba, most már csak egy kis ministeri jóindulatra van szükségünk és akkor boldogok lesznek a protestáns lelkészek családjai. Ezzel kapcsolatban felemlítem még a protestáns lelkészi karnak egy másik sérelmes ügyét is. Mindnyájan tudjuk ugyanis, hogy ma már az összes városi, állami, falusi tisztviselők, tanárok, tanítók, jegyzők féláruvasutijegykedvezményben részesülnek, a miből a protestáns lelkészek mindezideig ki vannak zárva. Hogy miért nem nyerhették el eddig ezt a kedvezményt, azt én a jelen alkalommal nem kutatom, de igenis kijelenthetem, hogy szerény véleményem szerint a protestáns lelkészi testület mely nyelvében és szokásaiban, egész gondolkozásmődjában tiszta magyar, magyar a testület hivatalnoki kara és minden egyes tagja. E testület kebelében nincsenek pánszlávok, dákorománok s hazaellenes izgalmakat szitó izgága elemek. Ez a testület minden erejével a haza boldogságát, a nemzeti kultúra ápolását, a vallásosság terjesztését és fejlesztését szolgálja. Iskolai képzettségével, szegénységével, ezen kivül lelket és szivet nemesítő nagy és nehéz munkájával a legjobban reászolgált az állam ama jótéteményére, hogy a féláru vasutijegy kedvezményében ezt a testületet is részesítse a kormány. A magyar lelkészi karnak a közügyek iránt való érdeklődése, lelkesedése és áldozatkészsége szinte páratlan. Nyomorúságos anyagi helyzetükben a saját anyagi erejükből humánus, kulturális és társadalmi intézményeket létesítenek és tartanak fenn. Sem időt, sem fáradságot, sem költséget nem kiméivé, összejöveteleket tartanak, nem ugyan jeremiádák tartására, vagy a rájuk nehezedő nehéz viszonyok megostromlására, hanem inkább azért, hogy egymást lelkesítsék és hogy véleményt cseréljenek egymással, hogy miként lehetne a legerősebben, a legbiztosabban a magyar népnek a szivébe plántálni a hazaszeretetet, a takarékosságnak, a munkásságnak, a szorgalomnak, a becsületességnek, általában minden szépnek és jónak az ösztönét. A lelkészeknek ez az önképzése sokkal többet ér a világ minden tanfolyamánál, tantervénél és utasításánál. És mi történik mégis ? Úgyszólván az összes egyháziaknak és világiaknak megkönnyíti az állam az utazást, de a protestáns lelkészek hiába kérik ezt. Pedig más tisztviselők az utazási kedvezményt csakis egyéni előnyökre értékesitik, mig a protestáns lelkészi kar ezt a köz javára értékesítenék. Az észszerűség tehát a dolgot úgy tünteti fel, hogy a lelkészeknek okvetlenül meg kellene adni a féláru vasutijegy-kedvezményt, hogy ne csak gyűléseikre járhassanak olcsóbb utazási díjjal, hanem mehessenek az ország különböző vidékeire ismereteik szélesítésének érdekében. Kérem tehát az igen tisztelt vallás- és közoktatásügyi minister urat, hogy legyen kegyes a protestáns lelkészi kart e tekintetben a keres-