Képviselőházi napló, 1910. VIII. kötet • 1911. május 23–junius 19.

Ülésnapok - 1910-169

124 169. országos ülés 1911 május 31-én, szerdán. talán Németország egy-két egyetemét kivéve, sehol a művelt világban nem találhatunk. (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldálon.) Ez ma is igy van. Hiszen, a magyar nemzeti kultúra struktúrájának vizsgálása talán nincs kizárva a képviselőház tagjainak, a magyar törvényhozóknak feladatai közül. Méltóztassék csak egyszer lejönni és megszemlélni ott egy kollégium czétust, hogy micsoda egészséges magyar, egyetemes magyar nemzeti, minden felekezetiségen, minden izoláltságon felülemelkedő élet fejlődött ki és uralkodik ott. Tüdős János: Ős internátus! Bakonyi Samu: Tessék ehhez hozzáadni a dehreczeni hamisítatlan, ősrégi magyar társadalomnak azt a puritán egyszerűségét, a melynek nevelő hatását különösen a mai világnézeteknek harczáhan és szertelenségei közepette, azt hiszem, hogy alábecsülni csakugyan egyáltalában nem lehet. Hogy Debreezenben egy egyetem igazán mily egészségesen volna elhelyezve, azt a nemzet anyagi erejének szempontjából is megvilágíthatom. Olyan miliőben, mint Debreczennek a népe, a melynek élettörvénye a józan takarékosság,, az egyszerű életmód, a melyeknek segítségével ez a nép városának vagyonát annyira tudta fokozni, hogy annak határa már 160.000 katasztrális holdat tesz ki ez idő szerint, hogy ez a határ elterjedvén a Tiszáig, öt nagy vármegyével szomszédos magának a városnak a határa, ezt a — fájdalom — hiányzó erényét is a magyar társadalomnak ott elsajátíthatná, vérébe menne át az ottani egyetem hallgatóinak a takarékosság és a józan gazdasági felfogás. (Ugy van! a szélsőbaloldálon.) Debreczen mellett talán nem utolsó argumentum az is, — minden tisztesség adatván a szerintem is illetékesen egyetemre aspiráló Szegednek — hogy Debreczen a tömegesen együtt lakó magyarságnak földrajzilag is a góczpontja. A Debreczent támogató igazságok között azonban egy áll az én felfogásom szerint a legelső helyen, (Halljuk! Halljuk!) és ez a magyar kultúrának az a kiirthatatlan, lankadatlan nagy szeretete, a melyet ott századok hosszú során át szakadatlanul tapasztalunk. Itt van a kezemben egy könyv, a melyet a deb-reczeni főiskolának egyik, az egész világon méltán hires tanára dr. Balogh Ferencz, a genfi egyetem tudora adott volt ki, a mely a dehreczeni főiskolára tett alapítványok törzskönyvét foglalja magában. Megható az ezen könyvbe való egyszeri bepillantás. Az egy köböl tengeritől kezdve a százezer koronás és forintos adományokig, az egyszerű és szinte nyomorban tengődő napszámos embertől kezdve a dús vagyonú patricziusig úgyszólván a társadalom minden rétegéből megtalálható itt annak a nagylelkűségnek, annak az odaadó meleg szeretetnek bizonysága, a mely Debreczen népe részéről főiskolája iránt minden időben megnyilatkozott. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, t. képviselőház, ha mindezeket pártatlanul és részrehajlatlanul összefoglaljuk, akkor ez az összefoglalás kizárttá teszi azt, hogy a magyarországi egyetemek szaporításánál Debreczen ne jöjjön azok között legelső sorban tekintetbe, a hol a magyar műveltségnek, a magyar nemzeti kultúrának és jövendőjének ezt az oltárát fel kell emelni, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) helyesebben csak továbbépíteni, a meglevő intézményt betetőzni. (Helyeslés és éljenzés a jobb- és a szélsőbaloldálon.) T. képviselőház! At kell térnem most már fejtegetéseimnek egy másik tárgyára, a melynek taglalásánál részemről szintén bizonyságot akarok tenni arról, hogy nem egyoldalú, bármiféle osztály- vagy felekezeti érzéstől vezetett felfogást tartok itt elsősorban irányadónak a Irépviselőház, a magyar parlament tárgyalásaiban. Ez a magyar kultúrának szintén egy nagy kérdése, a melyet én

; ilyen gyanánt akarok felfogni és tárgyalni. És én előre bocsánatot kérek a t. képviselőháztól, hogyha azok folytán, hogy ez a kérdés, itt a vitában részt vett több t. képviselőtársam részéről bár nagyon sok jóakarattal szóvá tétetett, de csak úgy távolról mellesleg érintetett, kötelességszerüleg annak egy kicsit a mélyére kívánok hatolni, mert meggyőződésem szerint ennek a kérdésnek a megoldásától függ Magyarország nagy nemzeti egységének megfelelő módon való kifejlesztése és sok tekintetben biztosítása is. Ez, t. képviselőház, a magyar izraelita hitfelekezet autonómiájának a kérdése. Ostffy Lajos t. képviselőtársam, utána gróf Tisza István és Siegescu József t. képviselőtársaim érintették volt felszólalásaikban ezt a kérdést. Azon ismételten elismert nagy jóindulat daczára, a mely az ő felszólalásaikban az izraelita felekezet ügye iránt megnyilatkozott, mégis sajnálattal azt kell megállapítanom, hogy nem sikerült teljesen ezt a kérdést a kellő világításba helyezniök. Én azt hiszem, hogy minden magyar képviselőnek, a ki ezeket a kérdéseket behatóan ismeri és ebben a vitában részt vesz, elengedhetetlen kötelessége, az imént jelzett előzmények után, hogy a felfogásokban mutatkozó hézagokat legjobb erejével igyekezzék kitölteni és az egész kérdést a maga valósága szerint megvilágítani. T. ház! A magyar zsidóság egyenjogositásának kérdése visszanyúlik a magyar társadalomnak és a magyar törvényhozásnak a 30-as évek végén kezdődő nagy mozgalmaira. Az 1839—40. országgyűlésen az emanczipácziót már akként akarták volt megoldani legalább az alsó táblán, hogy az egyúttal egyértelmű legyen a törvényesen bevett vallások közé való iktatással. Ez a törekvés azonban, bár az alsó táblán teljes mórtékben sikerre vezetett, mégis meg-