Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-160

482 160. országos ülés 1911 május 19-én, pentekeü. mét fel akarom hívni arra, hogy a polgári iskolákban a latin nyelvet azzal a tendencziával tanítják, hogy a latin nyelv tanulása révén a tanuló könnyebben léphessen át a gimnáziumba. Ez nem az a praktikus irány, a melyre a kulturnemzetek tanítanak és helyes, okos példával figyelmeztetnek. (Ugy van!) Említette a t. minister ur, hogy a tanulmányokkal való túlterheltség is baja a középiskoláknak. De elfelejtette megmondani, hogy épen e miatt szorul háttérbe a tanulók nevelése. Épen e miatt nem lehet oly intenzív a középiskolákban a tanulók nevelése, mert hiszen túl vannak terhelve tanulnivalókkal. Ma, mikor a tekintély tiszteletét nagyon bölcsen, igen helyesen hangsúlyozva emiitette a t. minister ur, ma különösen súlyt kell fektetnünk arra, hogy inkább kevesebbet markoljunk a kultúrának ez institueziójánál, a középiskolában, de alaposan és helyesen fogjuk meg, semhogy túlterheljük tanulmányokkal a tanulót és a nevelését elhanyagolva épen a tekintély tiszteletére is kevésbbé figyelmeztessük őt. Maga a középiskolai tanárság panaszkodik, hogy a tanulók tanulmányokkal túl vannak terhelve, és e miatt szorul háttérbe az iskolákban a nevelés. De mit szóljak a népnevelésünk ügyéről ? Ez csakugyan olyan tér, a melyen a hiányok láttára valóban kénytelen vagyok a klasszikus költővel felkiáltani: infandum jubes renovare dolorem! Ha mindazt el kellene mondanom, a mit az élet népoktatásunk ügyében mint hátrányokat, mint sötét oldalakat enged tapasztalnom, ez nagyon soká tartana. Több mint két évtizede, a népoktatásnak nem csupán szemlélője, de aktiv tényezője vagyok, és évről-évre megújul előttem a kép, a mely mindennek mondható, csak nem megnyugtatónak, csak nem felemelőnek, csak nem vigasztalónak, t. i. népoktatásunk ügyének, elhanyagoltságának képe. Hogy oly kevés az iskola, hogy a tanulók százezrei nem járhatnak iskolába, az nem újság. Az, hogy a tanítók ezrei sokszor túlzsúfolt iskolákban szegényes fizetés mellett működnek, az is tudvalevő, mert a mai megélhetési viszonyok közt — hála különben a kultuszminister ur elődje gondoskodásának — még mindig szegényesnek mondható a, néptanítók fizetése. Ez szintén oly jelenség, a melynek láttára nem tehetünk egyebet, mint annyira, a mennyire lehet, sürgetjük az orvoslást. Hogy a kisgazda, a kisiparos, a kulturális érdekekért nagyobb áldozatot hozni immár alig képes az egymásra torlódó rossz esztendők csapásai, másrészt a folyton emelkedő adók súlyos terhei miatt, mely adók közt nem utolsó még a kis községekben is 70—80—90%-ra emelkedő községi adó : ez mindnyájunk előtt ismert és tudott dolog. A legszomorúbb állapot azonban népoktatási téren épen a magyarság lakta vidékeken, az Alföldön tapasztalható. Leginkább nélkülözzük ezeken a vidékeken a népiskolákat, ugy hogy határról határra, községről községre menve a tanuló gyeímekek százai, sőt valamelyik nagyobb vidéken a gyermekek ezrei nem járhatnak iskolába. A tanyán lakó polgár évenként hozzájárul adójával az iskola fentartásához, de gyermekét még sincs módjában iskolába küldeni, mert a községben fekvő iskola oly messzire esik lakásától, hogy a nagy távolság, időjárás és egyéb gátló körülmények folytán képtelen rá. Mit tesznek tehát ? Holmi, a betűvetéshez értő, tudákos, sokszor morális szempontból is kifogásolható vándortanítókkal oktattatják szegényebb parasztházban a gyermekeket, nagyobb dicsőségére a magyar kultúrának. Hogy minő tanítás és nevelés folyhat itt, aztkönnyű elképzelni annak, ki csak némi figyelmet is fordit ezekre a szomorú tapasztalatokra. Sok bajnak válik forrásává az a körülmény is, hogy a nagybirtokosok azon ürügy alatt, hogy ők fentartanak alkalmazottaik gyermekei részére iskolát — már olyant, a milyent —, kivonják magukat a községi iskola fentartásához szükséges adózásban való részesedés alól. Meg vagyok győződve, t. ház, hogy a kormánynak nemzeti szempontból elengedhetetlen kötelessége, különösen a nemzetiségi vidékeken iskoláknak felállításáról gondoskodni; de hogy midőn ez irányú kötelességét ilyenkép teljesiti a kormány, rövidséget szenvedjen épen a magyar hazafias lakosság kulturális szempontból, magára legyen hagyatva nagy adóteherrel még a reménye nélkül is annak, hogy valamikor iskolához jusson, én ezt nem tarthatom helyes kultúrpolitikának, mert épen a magyarság kulturális érdekeit teszi tönkre, épen a magyar lakosságban ébredő kulturális érzéket öli meg csiráiban. Mert azzal tisztában kell immár lenni, hogy a magyar nép teljesen s?akit kulturális indolencziájávai. Ha a kormány jobban utánanéz annak,'

1 hogy ott állítson fel iskolákat, hol plauzibiüs érdekek teszik az iskola felállítását indokolttá, ne .pedig ott, a mire szintén van eset, hol némely befolyásos emberek kijárják az iskola létesítését, ha a kormány a palotaszerű intézetekre, középiskolákra, internátusokra fordított rengeteg költség helyett többet áldozna egyszerű, de a czélnak megfelelő népiskolák létesítésére, azt hiszem sokkal kevesebb okunk lenne panaszkodni. Nem egy, sem kettő, de számtalan, az életből vett bizonyítékom van arra, hogy egy-egy ilyen, protekezíó révén a kormány által itt vagy ott létesített iskola épen helytelen elhelyezésénél fogva képtelen megvalósítani azt a czélt, a melyért pedig nagy áldozatok révén létesíttetett. (Ugy van! a "baloldalon.) Ismerek felsőbb leányiskolát, melynek növendékei egyszerű polgáremberek gyermekei közül valók és a kik megszokják az intézetben, az internátusban a fényt, a jólétet és mikor tanulmányaik végeztével az életbe kikerülnek, elégedetlenek önön sorsukkal, mert álmaikat nem valósítja meg az élet. (Ugy van! a bal- és a szélsőbahldalon.) Szintén nem helyeselhető némely polgári iskolának az a tendencziája, hogy a napszámos gyermekét ruházatban és viseletben uri gyermekké