Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-159

május Í8-án. csütörtökön. áU 159. országos ülés Í911 való ellátása a pénztár által történik, és igy már ezen egy adatnál fogva is ez a pénztár nemcsak munkás jóléti és munkásbiztositási, hanem egy igen fontos szocziális és közegészségügyi intézmény is, a melyhez hasonló fontosságút elképzelni sem tudok, mert nem tudok elképzelni ezen kivül még egy olyan intézményt, a melynek gondozására és ellátására lenne utalva Budapesten minden második ember. Ezen adatok igazolják, hogy eddig meglehetősen mostoha ellátásban részesültek a kereskedelemügyi kormány részéről ezen munkásbiztositó intézmények. Azonban ugyanezt a szemrehányást tehetem a munkásbiztositó intézmény tagjainak, különösen a munkaadóknak is, a kik az 1907-iki törvényben a kisiparosokra nézve teljesen értéktelen, de a pénztárakat megkárosító kedvezményt eszközöltek ki, a mely különben nemsokára lejár. A munkáspénztár defiezitjéhez igen nagy mértékben hozzájárul továbbá a törvénynek egy szerencsétlen intézkedése, a melyre bátor vagyok a kereskedelemügyi kormány figj^elmét felhívni. Méltóztatnak tudni, hogy a járulékok egy részét a munkaadók, másik részét pedig a munkások fizetik. A törvény intézkedésénél fogva a járulékokat a munkásoktól a munkaadók hajtják be, illetőleg levonják bérükből és azután beszolgáltatják ; ezen teljes járulékért, vagyis a munkásokat terhelő féljárulékért is a munkaadó felelős. Méltóztatnak a hivatkozott jelentésekből látni, hogy nemcsak a budapesti, de a vidéki pénztáraknak is rettenetes nagy hátralékos, behajtandó tételeik vannak. A budapesti pénztárnak körülbelül két millió koronányi követelése van künn a tagoknál, a mely nehezen vagy épen nem hajtható be. Méltóztatnak a Btkv.-nek azon elemi szabályát ismerni, hogy a ki másnak, idegennek pénzét saját czéljaira fordítja, az sikkasztást követ el. Jogászi felfogásom szerint, akkor, midőn a munkaadó a munkástól átveszi a járulékot, azt zsebre teszi, megtartja magának és nem szolgáltatja be annak a pénztárnak, a mely pénztár czéljaira ezen járulékokat a munkás béréből levonta, a büntetőjog elemi alapfogalmi szerint sikkasztást követ el. A bíróság azonban, talán azon elvnél fogva, hogy a munkaadó minden körülmények között felelős a járulékokért, azt az állandó gyakorlatot követi, hogy itt sikkasztásról nem lehet szó; ez csak magánjogi követelés a munkaadókkal szemben és ez rajtuk csak köztörvényi, polgári utón hajtható be. Szerény nézetem szerint ez az igazságtalan és helytelen felfogás, hogy a munkaadó minden rizikó és felelősség nélkül megteheti, hogy a munkásoktól behajtott járulékokat saját czéljaira fordítja és a pénztárnak be nem szolgáltatja, egyik lényeges oka annak,,hogy oly nehéz a behajtás, pláne közadók módjára, közigazgatási végrehajtás utján ; méltóztatik tudni, hogy milyen nehézkes és lassú az ilyen behajtás. Ez az egyik oka annak, hogy olyan nagy hátralékai vannak a pénztáraknak. Ezt azért voltam bátor felemlíteni, mert ezen a dolgon valamiképen segíteni kell novella utján, minthogy a meglévő törvénynek azon intézkedése, hogy az ilyen munkaadótól elvehető az a jog, hogy a munkástagok járulékait bérükből levonja, nagyon tökéletlen és értéktelen kisegítő eszköz. Es ha csak az történnék meg, hogy a munkaadó azt a járulékot, a melyet a munkástól beszed és levon, pontosan beszolgáltatná, nemcsak hogy deficzitje nem volna a pénztáraknak és hátralékaik nem volnának, hanem megvolnának azok a nem létező feleslegek is, a melyekre az előttem szóló t. képviselőtársam rámutatott, és a mely feleslegek az országos pénztárhoz jóléti intézmények megalkotása czéljából beszolgáltatandók volnának. Ezen adatok, azt hiszem, igazolják, hogy itt nem lehet szó rossz gazdálkodás által okozott deficzitekről. Még egy szemrehányás illeti meg a kormányt és ezt minden animozitás nélkül hozom fel, mert azt hiszem, hogy ilyen kérdésben a pártállás sem engedné meg az animozitást. Nevezetesen bátor vagyok rámutatni arra, hogy a múlt évben hozott ministertanáesi határozat gondoskodott az államnál alkalmazott egyének beteg-ellátásáról, a mely ministertanáesi határozat feleslegessé tette tehát az államnál alkalmazott egyéneknek a munkásbiztositó pénztárakba való bejelentését. Azelőtt azonban az államnál lévő alkalmazottak pénztári bejelentésre kötelezettek voltak, kötelezettek voltak nemcsak, hanem egyúttal igen sok példát tudnék az igen t. kereskedelemügyi kormánynak bemutatni arra nézve, hogy ilyen állami alkalmazottak tényleg a törvény áltaí biztosított ellátásban részesültek a pénztárak részéről. Azonban a kormányok ezen alkalmazottakat a. pénztárakhoz nem jelentették be s a mikor a jíénztárak a törvényben adott jognál fogva ezeket a járulékokat kirótták és a megfelelő közigazgatási hatósági közegeket a fizetésre felhívták, a fizetés a kereskedelemügyi kormány részéről egyenesen megtagadtatott. A pénztáraknak ez a járandósága meghaladja az egy millió koronát. És most már, tudomásom szerint, odáig jutott a dolog, hogy az országos pénztár a kincstár ellen ezen járulékok iránt pert indított. Én ezen peres kérdésekbe beavatkozni természetesen nem akarok; a bíróság majd el fogja dönteni, hogy kinek van igaza, a pénztáraknak-e, a kik követelik vagy a kincstárnak, a mely a fizetést megtagadja. Hanem én azt hiszem, hogy ez a terület legkevésbbé az, a hol a kereskedelemügyi kormánynak a rideg jog álláspontjára lenne szabad, különösen az adott viszonyok között, helyezkednie. És a mikor igaz az, hogy csak 1910beii szabályozták ezt a kérdést ministertanáesi határozattal és igaz az, hogy az állami alkalmazottak ilyen törvényes ellátásban részesültek: én arra a méltányosságra kérném a kormányt, a melyet minden párt és minden ember szívesen venne, hogy ne méltóztassék itt a kikoplaltatás alapjára és álláspontjára helyezkedni a denczitekkel küzködő pénztárakkal szemben, hanem méltóztassék olyan méltányos megoldási módot keresni.