Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-159

Í59. országos ülés 1911 r, Én tehát kérem a kormányt, hogy addig is, mig a törvényt revideálni lehet, méltóztassék az állami munkásbiztositó hivatalt odautasitani, hogy a törvénynek lehetőleg érvényt szerezzen, hogy ezek az áldatlan állapotok megszűnjenek és akkor a szegény néposztály érdekei ki lesznek elégítve. Egyébként, pártállásomnál fogva, a költségvetést nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök : Ki következik ? Mihályi Péter jegyző: Pető Sándor! Pető Sándor: T. ház! Szándékomban volt honorálni az előadó ur álláspontját, hogy sedis vacantia folytán elvi kérdéseket ne vessünk fel és ne vitassunk, minthogy azonban előttem szóló t. képviselőtársam mégis hozzászólt a munkásbiztositó hivatal kérdéséhez, magam is érinteni kivánom néhány szóval ezt a tárgyat, legelsősorban is teljesen igazat adva az én t. képviselőtársamnak abban, hogy hibául rótta fel az 1907-es törvény praxisában kifejlődött azt a helytelen irányt, hogy a munkásbiztositó hivatal az alsóbbfokú hatóságok, nevezetesen a kerületi pénztárak és az országos pénztárak autonómiáját, azonfelül hogy a törvény is megszorító intézkedéseket tett, mesterségesen is korlátolni igyekezik. Ilyen munkásjóléti és munkásbiztositási intézmények s egyáltalában a nagy tömegek érdekeit felkaroló szocziális intézmények másképen, mint erős és egészséges autonómia utján nem boldogulhatnak és nem fejlődhetnek. A mikor tehát tényleg napirenden van a munkásbiztositó törvény módosításának kérdése, a magam részéről is csak azt ajánlhatom az igen t. kereskedelemügyi kormánynak, hogy a módosítást oly irányban vigye keresztül, hogy az autonómia, a melyet az 1907-es törvény meg akart adni az alsóbbfokú kerületi pénztáraknak és meg akart adni az országos pénztárnak is, minél erőtejlesebben biztosíttassák ez intézmények számára, hogy minél több joga legyen az autonómiának és a mindenki által helyeselt szigorú ellenőrzésen kívül, minél kevesebb intézkedési joga a törvény által intézményileg biztosított munkásbiztositó hivatalnak. Ez lesz egyik garancziája annak, hogy Magyarországon a munkásjóléti és munkásbiztositási intézmények fejlődjenek. Előttem szólott t. képviselőtársam azonban helytelen alapelvből indult ki, a mikor a költségvetés 1,226.000 koronás tételére rámutatva, rettenetes nagy összegnek mondotta azt, másfelől pedig a kerületi pénztárak és egyáltalában a pénztári intézmények helytelen gazdálkodásában és helytelen kezelésében keres-e a meglevő deficzitek okát. Ha figyelembe méltóztatnak venni azt, hogy Európa egyéb országai évenkint milyen áldozatokat hoznak munkásjóléti és munkásbiztositási intézményekre, — más országokban 30—40—50, sőt 100 millió koronákról van szó — akkor, tekintetbe véve azt, hogy mi csak 1,226.000 koronát áldozunk munkásbiztositási intézményekre, bátran megállapíthatjuk, hogy igen-igen mögötte maradunk Európa más államainak. Másfelől peKEPVH. NAPLÓ. 1910 1915. VII. KÖTET. nájus 18-án, csütörtökön. ÍM dig konstatálnom kell azt is, hogy bár a munkásbiztositási intézmények az állani és társadalom részéről nálunk a legmostohább elbánásban részesülnek, mégis életben lévő intézményeink, különösen pedig a betegsegélyezés terén elől haladunk Európában. . . Heltai Ferencz előadd: Ez igy van! Pető Sándor: ... és nincs Európában egyetlenegy ország sem, a hol a munkáspénztárak tagjai betegség esetén több és jobb ellátásban vagy segélyben részesülnének, mint épen nálunk, Magyarországon. (Igaz ! TJgy van ! a jobboldalon,) Magyar ország e tekintetben a legelső helyen áll. (TJgy van ! jobbról.) Ne méltóztassék tehát a deficzit okát abban keresni, hogy a pénztárak rosszul gazdálkodnak. Az okot méltóztassék keresni és megtalálni abban, hogy az állam igen mostohán látja el ezeket az intézményeket, s maguk a munkaadók és munkások is indolensek, a mennyiben irtóznak és fáznak minden áldozattól, s azt a pár fillért is, a mit adniok kell, rettenetes nagy áldozatnak tekintik. De szerepelnek itt egyéb okok is, a melyekre egészen röviden szintén bátor leszek reámutatni. Hogy az állam mily mostohán látja el ezeket az intézményeket, ennek bizonyitására klasszikusabb példát nem emiithetek, mint ha rámutatok arra, — el kell azonban ismernem, hogy ezt egészen pozitive nem tudom — hogy pár évvel ezelőtt, valami uralkodói jubileum alkalmából, a magyar képviselőház törvényt hozott egy, azt hiszem. 800.000 koronába kerülő munkáskórház felépítéséről, tehát már hosszú évekkel ezelőtt törvény biztosította azt, hogy egy munkáskórházat létesítsenek Budapesten és még ma sincs nyoma annak a munkáskórháznak, daczára annak, hogy annak felállítására törvény kötelezte a kormányt. Vagy egy másik példára mutatok reá, arra t. L, hogy, azt hiszem, Kossuth Ferencz kereskedelemügyi minister ur kormányzata alatt — ezt biztosan nem tudom, lehet, hogy elődjének idejében történt, de azt hiszem, Kossuth Ferencz kormányzatának legelején — egy kamatmentes nagyobb összegű kölcsönt ajánlott fel a kormány a budapesti kerületi pénztárnak arra, hogy székházat építhessen. Később a kereskedelemügyi kormány ezt az ajánlatát visszavonta, és ez az oka annak, hogy a budapesti kerületi pénztár ma is olyan nyomorúságos épületben van, a mi természetesen nemcsak a kerületi pénztár igazgatásának, hanem maguknak a betegpénztári teendők ellátásának és igy a biztosított tagok érdekeinek is igen nagy rovására esik. Mert méltóztassék elképzelni annak a hivatásnak nagy horderejét és fontosságát, a melyet Budapesten a kerületi pénztár betölt, midőn Budapesten minden második ember a kerületi pénztár betegellátása alá tartozik. Ennek a pénztárnak 180.000 tagja van és a tagok családtagjai is biztositandók betegség esetére, orvosi ellátásra, segélyezésre stb. Elmondhatjuk tehát, hogy Budapesten minden második embernek betegség esetére 55