Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.
Ülésnapok - 1910-141
34 líl. országos ülés 1911 április 26-án, szerdán. lásaink a magyar parlamentben rendes körülmények közt is legalább is négy általános vitát tartalmaznak, pedig az általános vitáknak ily széles mederben való tartása mindig akadályozza és gátolja a gyors elintézést. Ez az indoka annak, hogy tisztán és kizárólag röviden a tárcza két kérdéséhez kivánok szólni, és illetőleg a földmivelésügyi minister ur utján két kérést kivánok a kormányhoz intézni. (Halljuk !) A t. földmivelésügyi minister ur a kormány bemutatkozásakor egyik programmelvéül állította fel a mezőgazdasági termelés fokozását, és ez az elv, a mely azt hiszem, a képviselőház minden egyes tagjának helyeslésével találkozik, csak ugy valósítható meg és hajtható végre, ha nemcsak maga a t. minister ur, de egyúttal mi, a többi képviselők is, minden forrást, minden lehetőséget, minden eszközt, a mely tudomásunkra jut, kellően felhasználunk, és ezeket a minister ur tudomására juttatjuk és segítségére vagyunk abban, hogy a helyes, közgazdaságilag szükséges általa hangoztatott elveket mentül szélesebb alapon, mentül határozottabban hajthassa végre az országban. Egy ilyen kérdés, a melyet én a földmivelésügyi minister ur szives figyelmébe kivánok most ajánlani, a szeszkontingens kiosztási ügye. Ez a kérdés, tudomásom szerint, különösen a magyar Alföldet és a Dunántúlt már évtizedek óta foglalkoztatja, számtalan felirattal, számtalan kérelmezéssel sürgették már ennek megváltoztatását, de soha eddig meghallgatásra sem a kormányoknál, sem a háznál nem találkoztak. Ez a kérdés az 1900. évi IX. és az 1908. évi XXVIII. t.-czikkben megállapitott szeszkontingens kiosztásának ügye. A szeszkontingens kiosztása ugyanis e két törvényben ahhoz a feltételhez van kötve, hogy csak ott adandó és adható meg, a hol krumpli, vagy legjobb esetben csekély mennyiségű kukoricza terem. Már most, azt hiszem, természetesnek is találhatom, hogy t. képviselőtársaim közül egyik vagy másik, a ki a Felvidéken lakik, nem fogja helyeselni, és nem teszi magáévá felszólalásomat, (Ugy van !) de hát nem felvidéki és nem alföldi szempontból, hanem az igazság szempontjából fogom fel a kérdést. (Helyeslés a jobboldalon.) Én ugyanis abból a szempontból indulok ki, hogy az adózási kötelezettség egyenlősége bizonyos jogok egyenlőségét vonja maga után és miután az Alföld Magyarország adófizető publikumának legerősebben megterhelt része, bizonyos mértékben vindikálhat magának egyenlő jogokat is, legalább olyan mértékben, a milyen arányban az adózáshoz járul. Már most méltóztassék tekintetbe venni, hogy a Felföldnek, tehát azon vidéknek, mely a törvények értelmében a szeszkontingenst kizárólag élvezi, elsősorban az az előnye van meg, hogy a gyáripar a Felföldön legerősebben támogattatik. Tudjuk, hogy azok a százmilliók, melyek a gyáriparnak eddig szubveuczióként adattak, majdnem kizárólag, de mindenesetre igen nagy mértékben a Felföldnek adattak. Tudjuk • zt is, hogy a Felföldnek vannak a legjobb legelői, a legjobb kaszálói, és a legjobb takarmánj^termelése. (Ellenmondások jobbfelől.) Bocsánatot kérek, t. képviselőtársam, ha nekünk az Alföldön olyan legelőink volnának, mint a Felföldön vannak, vagy olyan kaszálóink, mint a Felföldön, boldogoknak éreznénk magunkat, mert a mi állattenyésztésünk az Alföldön specziell azért olyan rossz mert a legelő tisztán szik területen van, kaszálóink alig vannak, mert majdnem mindenki felszántotta, takarmánytermése pedig — legyenek meggyőződve — klimatikus viszonyaink folytán majdnem a nullával egyenlők. Ennek következménye az, hogy az Alföldnek állatállománya olyan rossz, hogy abból takarmányozás nélkül, illetve, miután természetes takarmányt nem is tudunk produkálni, mesterséges tekarmány nélkül rendes állatállományt nevelni, tehát trágyázni, földjeinket javítani, tehát intenzív gazdálkodást folytatni és a termelést fokozni, a mi ő nagyméltósága programmja volt, majdnem a lehetetlenségek közé tartozik. Én tehát ezzel a rövid indokolással arra kérem ő nagyméltóságát, hogy midőn a szeszmonopólium behozataláról lesz szó, azt az egyet eszközölje ki az Alföldi és a Dunántúl részére, hogy azoi ipari gyáraknak szeszkontingense, melyek meg fognak váltatni az állam által, ne vitessenek el a Felföldre, hanem azon a vidéken maradjanak, nevezetesen az Alföldön vagy Dunántúl, adassanak mezőgazdasági gyáraknak. (Helyeslés jobbfelől.) Mezőssy Béla : Teljesen törvényellenes dolog. (Zaj.) Tallián Béla: A másik kérésem vonatkozik az állami erdészek státusrendezésének kérdésére. Az állami erdészek státus-rendezésének kérdését az előző kormány az 1910. évi költségvetésben ugy kivánta megoldani, hogy 344.000 koronával javította volna az állami erdészek javadalmazását. Ezzel szemben az 1911. évi költségvetés restringálta azt a 344.000 koronát 233.000 koronára, tehát 114.000 koronával kevesebbet vett fel, mint az előző kormány. Ez már magában véve meglehetős csalódás az erdészek részére. Nagyobb csalódást képez azonban a költségvetés indokolásában a XX. fejezetnek 2. pontja, mely egyúttal kimondja azt is, hogy nemcsak kevesebbet kapnak, mint a mi már meg lett Ígérve, hanem az újonnan kinevezett m. kir. állami erdészektől elvonatik a föld- és a fajárandóság. Ha ez így keresztülvitetik, ennek a konzekvencziája az lesz, hogy a státusrendezés nem javítást, hanem 90.000 koronával való visszaesést jelent. (Igaz ! Ugy van ! jobbfelől.) És pedig miért ? Mert a státusrendezés előtt a fa- és földjárandóság értéke az erdészeknél 310.000 koronát tett ki. A mostani státusrendezéssel előirányzott javítás 230.000 koronát tesz ki, tehát adunk a földmivelésügyi ministerium alatt álló állami erdészeknek 230.000 koronát és elveszünk tőlük 320.000 koronát. Bocsánatot kérek, egy törvénynek az élet
