Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-156

364 156'. országos ülés 1911 május 15-én, hétfőn. Egy másik kérdés, a melylyel még behatóbban kívánok foglalkozni, s a melylyel azután felszólalásomat végezni is fogom, hogy túlhosszura ne nyúljék, szintén összefügg az uj véderőjavaslat benyújtásával. Ugyebár tudjuk, hogy az uj véderő-javaslat életbelépteti a kétéves szolgálatot feltétlenül az az egész vonalon, legalább a gyalogságnál, a mely legnagyobb részét képezi a hadseregnek. Ennek következménye lesz a békelétszám emelkedése. A békelétszám emelkedésével, az ujonczok szaporodásával együttjár a kiképzési idő megrövidülése. Ebből a körülményből nagyon természetes, előáll a kiképző személyzet szaporításának szüksége. Mindnyájan tudjuk, évek óta állandóan halljuk a panaszokat, hogy hadseregünkben, a közös hadseregben is, a honvédségnél is, az altisztekben nagy hiány van. Ez az altiszti hiány nagy hátrányára van a hadseregnek, mert talán nem szükséges magyaráznom, hogy milyen nagy fontossága van minden hadsereg harezkészültsége szempontjából egy megbízható, kötelességtudó, kipróbált altiszti karnak. Nálunk pedig évek óta halljuk a panaszt, hogy kevés az altiszt, hogy a továbbszolgáló altisztek száma, a kik tulajdonképen a legértékesebbek, nemhogy szaporodjanak, hanem azok alig tarthatók meg az előbbi számban. Legújabban, nem tudom egész biztosan, 1907-, vagy 1908-ban volt 16.000 és néhány száz továbbszolgáló altisztünk és a közös hadügyminister már mindenféle eszközökhöz folyamodott, hogy az embereket a továbbszolgálatra megnyerje és csábítsa. Azok a kedvezmények, a melyeket az 1873. évi II. t.-czikk nyújt, t. i. hogy az igazolványos altisztek piolgári állások betöltésénél előnyben részesülnek, nem csábítják az embereket. Elsősorban nincs kellő számú polgári állás rendelkezésre, ugy, hogy a mikor az igazolványos altiszt 12-ik szolgálati éve után a hadseregből kijön, j)olgári állást évekig nem tud kapni; másodsorban ezek az igazolványos altisztek, a kik évekig várnak, a míg valami állás kerül a számukra, kötve vannak az állam nyelvéhez is, a mi nagyon természetes, mert jsolgári állásban Magyarországon olyan embert nem alkalmazhatunk, a ki magyarul nem tud, már pedig az altisztek között, fájdalom, nagyon sokan vannak olyanok, a kik magyarul nem tudnak. Annyira megy ez a baj, hogy magyar honos, de magyarul nem tudó altisztek akkor, a mikor polgári állásba akarnak jutni, az igazolványnyal a kezükben, igen sok esetben kénytelenek az osztrák honosságot megszerezni, hogy ott, Ausztriában kajyjanak ilyen polgári alkalmazást. E tekintetben a statisztika valósággal szomorú. Az utolsó tiz évben Magyarországon polgári alkalmazást kapott 1206 igazolványos altiszt, Ausztriában 6480, tehát körülbelül hatszor annyi, mint Magyarországon. Ezeken kívül nekünk még arra is tekintettel kell lennünk, hogy lehetőleg a magyar altisztek számát szaporítsuk, és épen a jövő fejlődés szempontjából, a magyar állam érdekei szempontjából szükségesnek tartok olyan intézkedéseket, melyek a magyarul tudó magyar nyelvű altisztek számát szaporítják. Ha a békelétszámot emelni fogjuk, a kiképzési időt csökkentjük, altisztjeinknek száma pedig eddig sem felelt meg, akkor kérdem, hogy fog az megfelelni a jövőben, és mikép kívánnak intézkedni az iránt, hogy a jövőben az a megnövekedett békelétszám kellő altiszttel rendelkezzék ? Én erre való tekintettel bátorkodom a t. honvédelmi mmister urnak egy intézményt becses figyelmébe ajánlani, mely ugy Németországban, mint Franeziaországban is nagyon bevált, és a melynek életbeléptetése itt nálunk, a mi viszonyaink között rendkívüli nagy jelentőséggel bir. Ez abban áll, hogy az altiszti állást kívánatos hivatásos állássá kell tennünk, hogy az olyan legyen, .melyre az emberek szívesen lépnek, azzal a tudattal, hogy egész életüket ott fogják tölthetni. Azért nem mindegyik tölti ott az egész életét, csak egy részük marad ott, a másik része pedig biztosan belejut polgári alkalmazásba. A dolog kezdődik ugy, hogy felállítják az altisztnevelő intézeteket, ezekbe felvesznek fiatal embereket, még az állitásköteles kor előtt, rendesen 17—19 éveseket. Ezek a fiatalemberek az altisztnevelő intézetekben teljesen jó altisztekké képeztetnek Id, két vagy három évfolyam alatt. Ezeknek az intézeteknek vannak különböző osztályaik, t. i. külön képeznek altiszteket a gyalogság számára, külön a lovasság, külön a tüzérség számára, és külön a különböző műszaki csapatok, tehát az utászok, építészek és egyéb műszaki csapatok számára. Ez a négyféle kategóriája van az altiszti iskoláknak. Mikor a fiatalemberek az altiszti iskola két-három tanfolyamát elvégezték, belépnek a hadseregbe mint kész altisztek, ott megkülönböztetett állásban és fokozatosan emelkedő fizetésben részesülnek, bizonyos évek után pedig, gondolom 12 évi szolgálat után, ha tovább is megmaradnak a hadsereg kötelékében, havi dijasokká lépnek elő, sőt Németországban legutóbb 1910 elején megadták nekik még azt a külső kedvezményt is, hogy a tiszti oldalfegyver viselésére jogosították fel őket. A kik pedig polgári alkalmazásba kivannak átmenni, abban a számban, a melyben polgári alkalmazásra van kilátás, a mely számban hely van, átmennek; tehát biztosan belépnek az illető állásokba, nemcsak Ígérik nekik a polgári alkalmazást, hanem valóban meg is adják. Mert ha nem tudják nekik megadni, akkor megtartják őket a hadseregben mint havi dijasokat, később pedig, a mikor csapatszolgálatra kevésbbé alkalmasak, mint irodai alkalmazottakat. En természetesen azt is megemlítem e kérdés szóbahozatalánál, hogy ezt az intézményt én csak ugy tartanám helyesnek, a mi viszonyaink közt, és felkarolandónak, ha ez mint honvédségi intézmény létesül, és semmi körülmények közt nem volnék hajlandó ahhoz hozzájárulni ugy, hogy az közös hadseregbeli intézmény legyen, és pedig a honosság miatt. Mert nekünk épen ma*