Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-156

156. országos ülés 1911 május 15-én, hétfőn. 363 a dolog ugy állt, hogy a hadsereg kérdéseiről tulajdonképen többnyire olyan emberek írnak és beszélnek, a kik nem eléggé ismerik annak benső életét; azoknak jiedig, a kik hivatva volnának irni és beszélni róla, nem szabad, tiszti állásuknál fogva, sem irni, sem beszélni. így elmarad a közvélemény felvilágosítása és tájékoztatása, a közvélemény megnyugtatása és mindennemű izgatás előkészített talajt talál, a mi az ügynek is ártalmára van. Egy érdekes jelenséget bátorkodom ezen alkalommal megemlíteni : a hadsereg egy kiválóan nagytehetségű, nagytudású tagjának egy lépését, a mely engemet különösen nagyon rokonszenvesen érintett: Pitreieh volt hadügyministernek azt a lépését, a melylyel ő épen ezen a téren mozog, a melyről most szólok. Néhány nappal ezelőtt jelent meg Bécsben Pitreieh volt hadügyministernek füzete, a melyben ő a magyarországi katonai követelések kérdésével és az azokkal szemben általa elfoglalt állásponttal foglalkozik. Ennek a füzetnek a tendencziája kétségenkivül az, a mennyire én megítélem, hogy az osztrák közvéleményt megnyugtassa a Magyarországnak teendő, helytelenül úgynevezett katonai konczeszsziók mértékére és természetére nézve. Engem nem lepett meg ennek a füzetnek a tartalma, mert hiszen évek óta volt szerencsém ismerni Pitreichnak széles látókörét, nagy tehetségét és bölcs, méltányos gondolkodását, habár azt sem hallgathatom el, hogy vannak ebben a munkában is bizonyos tévedések, a melyekkel nemcsak hogy nem azonosíthatjuk magunkat, hanem, a melyeket határozottan vissza kell utasítanunk. Egyik tévedése az, hogy odaállítja minden indokolás és magyarázat nélkül azt az axioniaszerű tételt, hogy a közös hadseregnek szolgálati és vezényleti nyelve nem lehet más, mint a német. Nos, ezt a tételt én semmi körülmények között sem volnék hajlandó elfogadni, sőt meg vagyok győződve, hogy a közel jövőben jön még idő, a mikor az élet be fogja bizonyítani azt, hogy ha a közös hadsereg magyarországi részében a vezénynyelv és a szolgálati nyelv a magyar állam nyelve lesz, ez sem a hadsereg katonai egységének, sem harczkészültségének, sem a monarchia két állama közti viszonynak ártani nem fog. Azonban talán nagyon komoly okok tarthatták vissza Pitreichot attól, hogy ezt az axiómáját bebizonyítsa, és épen azért — a sorok között is kell olvasni tudni — ugyanazon szempontokból, a melyekből ő állítását nem bizonyította, én sem bocsátkozom annak czáfolatába ; egyszerűen csak azt jelentem ki, hogy ezt végzetes tévedésének tartom. Pitreichnak egy másik tévedése az, a mikor a hadsereg szolgálati nyelve és vezényletére vonatkozó kérdés az ő 1867 : XII. törvényczikkből ugy magyarázza, hogy ez a kérdés az 1867: XII. t.-czikk 13. §-a alá eső, a védrendszer megváltoztatásához tartozó kérdést képez, és ebből aztán azt a következtetést vonja le, hogy a hadsereg szolgálati és vezényleti nyelvét nem lehet Magyarország törvényhozásának és a magyar uralkodónak egyoldalú megállapodása utján megváltoztatni, hanem ehhez az osztrák törvényhozás hozzájárulása is szükséges, a mint azt az 1867 : XII. t.-czikk 13. §-a előírja. Nos hát ez egy végtelen tévedés, a melyet Pitreieh táborszernagy urnak talán csak azért lehet megbocsátani, mert ő egész életében kitűnő katona volt, de közjoggal sohasem foglalkozott. Nincs olyan magyar ember, a Id a szolgálati és vezényleti nyelv kérdését a védrendszer fogalma alá helyezné és a nyelv megváltoztatását a védrendszer megváltoztatásának tekintené. Azonban e tévedésektől eltekintve, ebből a könyvből azt konstatálhatjuk, hogy az a merev álláspont, a melyet a múltban osztrák részről és különösen a hadsereg köreiben mindenféle magyar nemzeti törekvéssel, s követeléssel szemben tapasztaltunk, ugy látszik, megszűnt. Mert az a felfogás, a melynek ebben a füzetben Pitreieh kifejezést ad, ma már sem Ausztriában, sem a hadsereg körében nem izolált felfogás ; sőt igen magasállású és kiváló katonáktól már egy pár évvel ezelőtt hallottam ugyanazt a felfogást, a melynek Pitreieh itt kifejezést ad, és csak dicsérhetjük azt a bátorságot és komolyságot, a melylyel ő ezt a felfogást kifejezi. Az irány, a szellem, a melyet ő ebben a füzetben tulaj donképen képvisel, ebben a néhány mondatban jut kifejezésre. Azt mondja (olvassa) : »Arra kell törekedni, hogy a közös hadsereg a magyar állam lakosságánál necsak a szükséges tekintélynek, hanem bizonyosfokú népszerűségnek is örvendjen. Ilyen népszerűségnek a feltételei pedig Magyarországon nem állanak kedvezőtlenül.* Azután azt mondja, hogy (olvassa) : »annak a feltétele, hogy a hadseregnek ez a népszerűsége Magyarországban eléressék, abban áll, hogy a magyar nemzetnek azok a követelései, a melyek a hadsereg egységét meg nem bontják, s használhatóságát nem veszélyeztetik, teljesíttessenek és Magyarország közjogi állása az abból természetszerűleg kifolyó összes következményeivel együtt becsületesen és nyíltan elismertessenek.« Azt hiszem, hogy a mi közvéleményünkben ez a hang mindenesetre visszhangra fog találni, mert hiszen nálunk sem törekedett soha senki sem egyébre, mint arra, hogy az a közjogi viszony, a mely Magyarország és Ausztria között fennáll, minden tényező részéről teljes őszinteséggel és nyíltsággal elismertessék és az ebből folyó konzekvencziák megvalósíttassanak, szóval — hogy a szót ne szaporítsam — hogy az 1867 : XII. t.-czikkben részünkre biztosított paritás megvalósittassék és megóvassék. Ha ez megtörténik, akkor Ausztria és Magyarország között békés és barátságos lesz a viszony. Azt azután természetesen meg kell követelnünk és ebben a tekintetben minden magyar kormánynak egyformán kötelessége teljes erejével és befolyásával odahatni, hogy Ausztriában végképen némuljon el minden beolvasztási és összbirodalmi törekvés, 46*