Képviselőházi napló, 1910. VII. kötet • 1911. április 25–május 22.

Ülésnapok - 1910-145

122 245. országos ülés 19ÍÍ május 2-dn, kedden. Különösen kontraszt ez a szerény összeg akkor, mikor a pénzügyminísteriumnál adó- és illetékbehajtás és ellenőrzés czimén 10 millió korona vétetett fel. Magyarország földmivelő állam; a népesség 75%-a ebből él, ez tartja el a társadalmi osztályok minden rétegét és ez képezi alapját állami életünknek ; szükségünk volna tehát, hogy első helyen ez legyen legjobban honorálva. Tudjuk, hogy a nemzetek fegyverkezése következtében a véderőnek is tartozunk és a véderő telhetetlen. A mint a körülmények és a viszonyok megengedik, szükséges, hogy a haderőt támogassuk is, de a milyen nagy arányokban lépnek e költségek előtérbe, oly nagy mértékben válnak egyúttal kulturális és gazdasági megerősödésünk megbénítására, mert ujabban is 276 millió megterheltetéssel állunk szemközt. Már pedig tudjuk, hogy a jövő harezát, sőt a küszöbön álló közgazdasági harczot is, nem a nyers fegyveres erővel, hanem csak a kulturális és gazdasági megerősödéssel vívhatjuk meg. (Ugy van ! balfelől.) Iparunkat, kereskedelmünket csak a földmivelés felvirágoztatása mellett tudjuk fejleszteni, hiszen szövetségestársunk a vámbelföldön, a mint észreveszi valamely ujabb ipari vállalkozásunkat, féltékeny lévén fejlett iparára, igyekszik azt mennél előbb lekonkurrálni. Ily körülmények között csak földmivelésünk fejlesztése mellett tudunk fokozatosan ipart teremteni a vámterület belső részében, mert ha a lakosság termelni, produkálni tud, berendezkedik és vásárol, a mi által az ipar és a kereskedelem is fellendül. Évtizedek hosszú mulasztásait kell helyrepótolni a földmivelési tárcza keretén belül, még pedig a mai kor követelményeinek megfelelően. Eddig szomorúan tapasztaltuk, hogy a vezető fórumok csak ugy a messze távolból nézték a munkálkodó földmives népet, mint a szépen diszelő, zöldelő erdőt és csak később, idők multával, vették észre azokat a hézagokat, a melyek abban a szépen diszelő 'erdőben, támadtak s közelről nézvén meg az erdőt, látták csak meg a kiáltó bajokat, melyek már annyira elharapóztak, hogy ellenük szinte alig lehet, még a legnagyobb küzdelem árán is, orvoslást találni. Sajnos, ma is igen sokan, ezen a szemüvegen át nézik a távolból a munkálkodó népet. Sehol annyira szerencsétlen birtokmegoszlási viszonyok nincsenek, mint Magyarországon. A 49 millió katasztrális hold területből 17 millió kötött és holtkézi latifundium, 2 millió pedig idegen honosok kezén van, összes 22 millió holdnyi szántóföldünkből ma 63 százalék kötött forgalmú. És ha megnézzük, hogy eme kötött forgalmú birtokokon — tisztelet a kivételeknek, mert itt nem áll az, a mit Bornemissza Lajos t. képviselő-, társam felhozott, hogy t. i. a külföldön ép a kötött birtokokon van a mezőgazdasági kultúra góczpontja — milyenek a viszonyok, látjuk, hogy nálunk a legszomorúbb állapotok tapasztalhatók épen a kötött birtokokon, mert a kötött birtok ideiglenes használója nem tehet nagyobb beruházás sokat, a mennyiben véletlen haláleset következtében nem utódaié lesz a birtok, hanyatt-homlok igyekszik tehát azon, hogy a mit a birlalás ideje alatt minden telhető eszközzel kivehet a birtoktestből, azt ki is vegye é; igy a földet kizsarolja. (Ugy van ! balfelől.) Ez igy folyik a magyarországi kötött birtokok legnagyobb részén, szomorúságára és nagy kárára a nemzeti közvagyonosodásnak, a forgalomnak s általában a munkáskezek munkához való jutásának is. Méltóztassék elképzelni, hogy e zsaroló gazdálkodás mellett, micsoda óriási közgazdasági kár háramlott az országra is és magára a kikötött birtokok birlalóinak és reflektánsainak, hogy e zsaroló gazdálkodás folytán az utóbbi időben e birtokok alig jövedelmeztek egy-két százalékot s ugyanakkor a magyar népnek földhöz való rajongó szereteténél fogva ezren s ezren könyörögtek, hogy bérleti parczellázás vagy örök áron való vétel utján földhöz jussanak, sőt helyenként, a hol földhöz jutottak is, mint épen kerületemben is, Tekla község, egy ilyen hitbizományból kénytelen bérelni, mert semmi határa nincs a községnek. Fizetnek 60—80 koronát holdanként, a hol megfeszitett munkaerővel is alig tudnak valami eredményt produkálni, sőt, daczára annak, hogy minden javitó erejüket oda hordják arra a földre, azokra a birtokokra, fizikai munkájukat és trágyázó erejüket/minden három évben azt is megteszik velük az uradalom intézői, hogy odébbodább teszik őket a községek körül és ezzel mintegy megjavíttatják velük a községet körülvevő uradalmi földeket. A mi az 1848-iki birtokrendezés után kis teleknek meghagyatott, az a fél és negyed telek ma már, a család természetes szaporodása folytán, ennek az igényeit ki nem elégítheti, és őt el nem tarthatja. Minthogy pedig sem örök áron, sem bérlet utján nem juthatnak az illetők birtokhoz, igy állott elő az igények felfokozódásával és a megélhetési viszonyok megnehezítésével a kivándorlás, és a családnak úgyszólván a kiirtása, az egy gyermekrendszer. Nem osztom Bornemisza t. képviselőtársamnak azon véleményét, hogy a kivándorlás egy helyes emigráczió volna. Megengedem, hogy a felvidéki tót népnél ez egy helyes emigráczió, de engedelmet kérek, a Dunántúl, a hol ilyen szomorú birtokviszonyok vannak, ott az az egészséges, tipikus, jóravaló, becsületes nép, az nem szemétnép, mint a kivándorlókra mondják, ott nem emigraczionális állapot uralkodik. Méltóztassék csak egy kivándorló hajót megnézni, kikkel találkozunk ottan. Ezzel az egészséges magyar néppel és tényleg, ha az egyszer kimegy, onnan többé vissza nem jön, mert nem tud magának túl a Dunán egyáltalában földet szerezni, igy tehát ez az elem teljesen elvész a magyar nemzet számára. Szomorúak azok az állapotok is, a melyeket Bosnyák t. képviselőtársam felhozott, a kinek a