Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-137

480 lä7. országos ülés 1911 Egy ilyen emelkedő pótadó megfojtja általában a fejlődést, mert magával vonja az élelmiszerek, lakás, szóval az exisztencziális szükségletek megdrágulását az egész vonalon, megtámadja magát a tőkét, és lehetetlenné teszi a tőkegyűjtést, lehetetlenné teszi azt, hogy uj adóalanyok támadjanak, holott elsőrangú állami érdek volna, hogy épen a fejlődő városi élet uj alanyokat hozzon be a közéletbe. Ez volna tehát egyik legsúlyosabb sérelmük, és azt óhajtják, hogy a törvényhozás, mikor külön foglalkozik a városi reform kérdésével, jóakaratú figyelmét irányozza elsősorban arra a rendszerre, mely a városoknak megengedi az elsőrangú fogyasztási czikkekre külön városi fogyasztási adóknak kivetését, vagy pedig állítsa vissza az 1888. évi XXXV. t.-oz. azon rendelkezését, mely bizonyos fiú százalékkal biztositja a városok részesedését az állami fogyasztási adók szuperplusz jövedelméből azért, hogy legyen biztos alapjuk" a városoknak, melyre háztartásunkat fektethetik. Itt felmerül az a kérdés : jogosult-e, lehetséges-e a városoknak az a törekvése, hogy viszonyaik előbb és kiszakítva az általános közigazgatási reform köréből egy külön törvény által rendeztessenek? Szerintem igen, és pedig ezt szükségessé teszi az a körülmény is, hogy a városoknak másik jövedelmi forrása, mely hosszas küzdelmek után lett kiviva, a városok államsegélye ugy, a mint ma' van, teljesen a levegőben lóg. Kerestem ennek a törvényes alapjait, de nem találtam. Van egy régibb törvényjavaslat, egy tervezet, mely ugy rendelkezik, hogy az állam által a városok felsegélyezésére szánt összegek 25%-a vétessék fel első részlet gyanánt az állami költségvetésbe, tehát az itt felvett 2 millió csakugyan megfelel a 8 millióban kontemplált államsegély 25%-ának. De ez is ma még minden törvényes alap nélkül van. A városoknak itt az a kérelme, hogy miután most már nem csak a második, hanem a harmadik részlete is esedékessé vált ezen 8 millió segélynek, állittassék be a költségvetésbe a negyedik részlet is. Én nemcsak városi, hanem állami szempontnak is találom azt, a mire különben a ministerelnök ur a városok kongresszusi küldöttségének adott válaszában utalt is, hogy a kormány nem zárkózik el attól, hogy ezt a 8 millió segélyt, mint biztosat tegye félre az állami költségvetésbe és biztositsa a városok számára. Én itt még tovább megyek, számolok az államérdekekkel abban az irányban is, hogyha a 8 millió alatt a mai statusquonak rendezése és felsegitése van értve, akkor én természetesnek találom azt, hogy időközben a városok vállairól az adminisztráczió egyik része levétetvén, a 8 millió államsegély megfelelő redukczió tárgyává tétessék. De ilyen korrigált alakban szükségesnek találnám, hogy a kormány mielőbb törvénynyel biztositsa azt, hogy a városoknak akkor, a mikor a maguk autonóm erejét teljesen le akarják kötni saját fejlődésük érdekében, meglegyen a biztos kiindulási pontjuk. Egyébként sem látok semmiféle akadályt április 6-án, csütörtökön. arra nézve, hogy a városi kérdés az általános közgazdasági reformtól elkülönítve, külön törvényben és ha lehet, mielőbb rendeztessék. Már gróf Tisza István utalt legutolsó beszédében arra, hogy előttünk áll egy jövő konczepczió bizonyos olyan városi típus alkotására, mely a mai nagyközségek és rendezett tanácsú városok között kell, hogy átmeneti alakulatot képezzen. Ma az a helyzet, hogy ismerünk községeket az országban, melyeknek lakossága 20—30.000-en is felülemelkedik, mint pl. Csongrád, Békéscsaba, Kalocsa, Orosháza stb., a melyek teljesen rendelkeznek a szellemi, erkölcsi és anyagi erőknek olyan forrásaival, hogy egy magasabbrendű közigazgatási típusnak feladatait betölthetik, mégis egyszerű parasztközségek maradnak és kétségtelen, hogy adminisztrácziójuk korántsem áll azon az ideális színvonalon, a mely nemzeti érdekből is kívánatos fejlődésüket biztosithatná. Hogy mit értsünk ez alatt az uj tipus alatt, arról sokat lehetne beszélni. Én csak röviden mutatok rá arra, hogy talán oly irányban lehetne megkönnyíteni ezeknek a nagyközségeknek rendezett tanácsu városokká való átalakulását, hogy a rendezett tanácsu károsok tekintetében ma törvényileg előirt kötél ^ző szükségleteket kissé szorítsuk meg, a városokat mentsük fel bizonyos obligóktól, így pl. a gyámhatósági teendőktől. Én nem látom semmi akadályát annak, hogy a gyámügyek bíróilag konczentrálva kezeltessenek, hisz ez voltaképen nem adminisztratív, de birói teendő, nem tartozik az autonómia körébe; tudjuk, hogy előrehaladt kulturállamok, az árva- és a gyámügyeket nem adminisztratív, hanem egyenesen birói utón kezeltetik. (Ugy van I jobbjelől.) A mit itt meg kell említenem, az az, hogy a városi tisztviselők kérdése összefügg a városok sérelmeinek kérdésével is. Akkor, a mikor a kormány a legelső alkalommal adta segélyképen a városoknak a 2 millió koronát, azt az elvet irta elő irányadóul a városoknak, hogy ez összegből elsősorban a kevéssé dotált tisztviselők fizetését rendezzék. Épen a dotáczió mérvének megállapítása volt mely a kontroverziák alapja volt a városi és a hasonló feladatot betöltő megyei tisztviselők között. Ha én itt ezt a parallelát felállítom, legkevésbbé szándékozom egymással szembeállítani a megyei, a községi, vagy a városi adminisztráczió szükségleteit. Ma pénzügyileg ugy áll a dolog, hogy a mint a vármegyék, a községek egész lakossága kompareál ahhoz az államsegélyhez, ahhoz a két, illetve nyolcz millióhoz, szintúgy a városok, természetesen magasabbrendű kötelességérzetből és zúgolódás nélkül járulnak azokhoz a milliókhoz, melyeket az állam a vármegyék dotácziójára szán. Bizonyos ellentétek azonban mutatkoznak e két, illetve nyolcz millió felosztásánál, mert hiszen a tisztviselőknek abban van a legnagyobb sérelmük, hogy ez a 2 millió nem fedi még azt a szükségletet sem, a mely a kevésbbé dotált tisztviselők fizetésének — hogy ugy mondjam — törvényes mértékre való emeléséhez szükséges. Hisz ez az