Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-136

452 Í3ü. országos ülés 1911 április 5-én, szerdán. mint a községek egyik ismerője, foglalkozni akarok ezekkel a kérdésekkel. Többi közt azt mondja Pál Alfréd t. képviselőtársam, hogy (olvassa) : »Az úrbéres birtokosság ügyeinek uj és korszerű rendezésével kapcsolatban is jelentékeny jövedelmi forrás kínálkozik községeinknek.* Mikor ezt olvastam, nem tudtam megérteni, hogy az úrbéres birtokosság vagyonának rendezésével micsoda utón és módon juthatnak a községek jövedelemhez. Kifejti továbbá Pál Alfréd t. képviselőtársam egyrészt az állapotokat, másrészt azt a módot, hogyan gondolja ő ennek keresztülvitelét. Ez nagyon lényeges kérdés, s ezzel én is foglalkozni kivánok. Azt mondja tovább Pál Alfréd t. képviselőtársam (olvassa) : »Hiszen ha e kérdést vizsgálat tárgyává teszszük, rájövünk mindnyájan arra, hogy az úrbéres birtokosság vagyonának az ő kezükbe való letétele által kiküszöbölte ugyan a törvényhozás a kórt okozó anyagokat a községekből, de egyáltalában nem fojtotta el magát a kórt, hanem átcsempészte a különben eleve is már beteg birtokosságokba, a hol szakszerű ellenőrzés nélkül még végzetesebben pusztít az előrelátás nélküli egyéni önzés.« Hogy a közbirtokosság miért volt kóros és beteg, erre magam is kíváncsi volnék és szeretném ezt t. képviselőtársamtól meghallani. Hogy hogyan csempészték át a közbirtokosságba ezt a kórt és hogyan érvényesült az egyéni önzés, erre majd rátérek beszédem folyamán és mint a viszonyok ismerője, meg fogom ezt világítani. Azt mondja továbbá Pál Alfréd t. képviselőtársam (olvassa) : »A birtokosságok, kevés dicséretes kivételtől eltekintve, a középkori ököljognak utolsó mentsvárai. Ugy áll a dolog, hogy kiterjedt vidékeken csak a terhek oszlanak meg a birtokarányban, míg a haszonban, a jövedelmekben mindenki — legyen az jogosult vagy jogosulatlan — olyan mértékben veszi ki részét, a milyen mértékben könyökének erejével igényeinek nyomatékot szerezni képes«. Hogy hogyan érvényesült a közbirtokosság közös vagyonánál az ököljog, a melyről Pál Alfréd t. képviselőtársam beszélt és hogyan csináltak maguknak egyesek könyökkel előnyöket és teret, erre bátor leszek majd rámutatni. Van még egy kijelentése a t. képviselőtársamnak ugyanerre vonatkozólag, a melyben kimagyarázza azt, hogyan vél ő a közbirtokosság rendezésével a községek számára jövedelmet állítani elő. Itt van a saját nyilatkozata, mely szerint (olvassa) : »Ilyen viszonyok között, t. ház, ugy hiszem, elérkezett az ideje annak, hogy a kormány és a törvényhozás tegye megfontolás tárgyává, hogy nem lehetne-e a községeket arra kötelezni, hogy a területükön elterülő úrbéres birtokokat sajátítsák ki. Ebben az esetben, a nélkül, hogy az úrbéreseken a legcsekélyebb sérelem esnék, megtörténne az első eredményes lépés községeink sikeres felsegélyezésére*. Ez a kijelentése Pál Alfréd t. képviselőtársamnak az, a melyet igazán nem tudok megérteni a mai viszonyok között. T. képviselőtársam azt mondja, hogy az úrbéres birtokosságok rendezésénél ugy lehetne a községeket nagyobb jövedelemhez juttatni, azoknak segélyezését előmozditani, ha a volt úrbéres birtokosság közös tulajdonát képező vagyont a községek kisajátítanák. Engedelmet kérek, ezek a birtokok, a közös birtokok is, azt hiszem, mégis magántulajdont képeznek* Hogy ezeknek kisajátítása attól függne, hogy a községek utasíttassanak arra, hogy sajátítsák ki ezeket a birtokokat, ezt igazán nem tudom összeegyeztetni épen a mostani időknek felfogásával és magyarázatával. A mikor kisajátításról beszél itt, t. képviselőtársam, abban az értelemben, hogy a volt úrbéres birtokosságok közös birtokai sajátíttassanak ki, nem gondol arra, hogy mikor pedig a munkások ezrei könyörögnek az áUamnak, a kormányhatalomnak, azért, hogy munkásházakra való telket kapjanak itt és ott a városokban, vagy községekben, akkor e telkeket nem kapják meg, mert a birtokos egyszerűen nem ad, azt mondja: épen a mezei munkásoknak nem ad, — erre is tudok esetet a legutóbbi időkből — vagy pedig azért nem kapnak, mert oly árat szabnak, a melyen lehetetlen fölépiteni, mert a jövedelemből nem futja ki. Mikor a helyzet ilyen és a nép szeretne állandó lakhelyet szerezni, csekély tulajdont az államban, akkor az állam, a kormányhatalom és t. képviselőtársam nem gondol arra, hogy lehetne joga, hatalma a kisajátításra, de hagyja a népet továbbra is földönfutónak lenni, a kisajátítást akkor a tulajdonjogba ütközőnek tartja, de a volt úrbéri birtokosság közös birtokát kisajátitandónak véli. T. ház ! (Halljuk ! a szélsőbalóldalon.) Mondom, t. képviselőtársam kijelentése felidézte e kérdés megvilágításának szükségét, és én, a ki e kérdésekkel foglalkoztam, épen itt, a belügyi kormány tárczájának keretében — a mint jeleztem, — minthogy a kérdés föltétlenül idetartozik, foglalkozni akarok e kérdéssel. A volt úrbéres birtokosságok 1848 után megtarthatták az azelőtt birtokukban volt földet robot nélkül, a földek osztályozásáig, az u. n. mérésig, a mikor a különválás megtörtént az ország legnagyobb részében, a 60-as években. A mikor a különválás megtörtént, a törvény által a volt úrbéres birtokosságoknak egyes erdők, legelők, különféle birtoktestek adattak, egyes fertály- és egész telkek, egyes korcsmaépületek, egyes magánházak, szintigy egyházaknak, iskoláknak, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, hol több, hol kevesebb adatott. Akkor, a mikor az osztályozás megtörtént, a legtöbb helyen a volt úrbéres birtokosság egyezséget kötött a földesúrral, vagy ha ez nem sikerült, akkor a törvényszék döntötte el, mi illeti a birtokosságot a birtokból, mekkora és milyen területet kap. Ezek az akkori uradalmak és a volt urbéresi községek közönségei közt kötött úrbéri szerződések most is megvannak. Politikai községek akkor nem. léteztek, a szerző-