Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-135

438 135. országos ülés 1911 április h-én, kedden. gyai, fehérneműje, ruhája, egyes bútordarabjai közforgalomba ne adathassanak, mielőtt azok teljes dezinfekczión keresztül nem mennek. A tuberkulózis profilaxisának egyik igen lényeges alkateleme a higiénia szempontból való gyermekvédelem. A gyermekből lesz a jövő nemzedék, mindaz, a mit a gyermek egészsége érdekében cselekszünk, arra szolgál, hogy a jövőnek egészséges, államfentartó nemzedéket neveljünk. Minthogy pedig a tuberkulózis főfészke a család, és a családi fertőzés a legveszedelmesebb, fel kellene jogosítani a hatóságot arra, hogy azt a gyermeket, ki tuberkulózisban szenved, de a kinek meggyógyítása családja körében nem remélhető, valamint egyáltalában az olyan gyermeket, kit a családban tuberkulózissal való fertőzés veszedelme fenyeget, elvonhassa a családja köréből és megfelelő intézetbe helyezhesse el. Megfontolás tárgyát képezhetné az is, vájjon nem kellene-e a tüdőbetegeket eltiltani bizonyos foglalkozások gyakorlásától, olyan foglalkozásokétól, melyek révén a fertőzés veszedelme igen nagy ? Ilyen a tanitó, óvónő, házicseléd, dajka, élelmiszerkészitők foglalkozása. Sőt megfontolás tárgyául szolgálhatna az is, vájjon nem kellene-e a tüdővészesek házasodását bizonyos korlátoknak alávetni ? (Helyeslés.) Nem azért, mintha a tüdővész örökölhető volna, — ezen a stádiumon az orvosi tudomány már régen tul van — hanem azért, mert az ilyen szülőktől leszármazó gyermekek ellenálló képessége szenved, szervezetük a tüdővésznek nem tud eléggé ellenállni. De ezek a rendszabályok talán nagyon mélyen nyúlnak az egyéni és családi élet szabadsága körébe, és némileg talán a humanizmussal is ellenkeznek, melyre pedig a tüdőbeteg nagyon rá van szorulva. Ezek helyett a kényszerrendszabályok helyett többet ér, ha minden rendelkezésre álló eszközzel igyekezünk a tüdővész ellen való védekezés ismereteit terjeszteni és közkincsesé tenni. (Helyeslés.) Általában a profilaxis módszerei között a felvilágosítás a legfontosabb. Különösen azoknak, kik folytonos érintkezésben vannak a tüdőbetegekkel, az orvosoknak lenne feladata, hogy fokozottabb mértékben provagálják a felvilágosítás tanait. Azonban, ha meggondoljuk, hogy a tiidővész fertőző voltáról szóló tan mindössze 30 éves, a tüdővész gyógyithatásának megállapítása pedig ínég rövidebb időre nyúl vissza, és ha meggondoljuk, hogy a bakteriológiát egyetemeinken csak legújabban, néhány év óta tanítják, akkor nincs mit csodálkozni azon, ha maguknak az orvosoknak, kik különben is kemény harfczot vivnak a megélhetésért, elég jelentékeny része csak fogyatékos ismeretekkel bir a tüdővész fertőző volta és a védekezés módjai tekintetében. Mindenekelőtt tehát az volna szükséges, hogy továbbképző orvosi kurzusokat létesítsünk, melyekben az orvosok a tüdővész ellen való védekezés tanairól, azok előhaladásáról ugy

r tudományos, mint szocziális tekintetekben folytonos kitanitást nyerjenek. A nagy néptömegeket illetőleg pedig igen nagy eredményeket várnék az egészségügyi vándortanítók és tanítónők intézményétől, kik nem csupán a tüdővész elleni védekezés ismereteire, hanem más egészségügyi alapismeretekre is, igy pl. a csecsemők gondozására, a friss levegő és a tisztaság hasznára, az alkohol romboló hatására is oktatnák a népeket. Ugyancsak eredményeket várnék a tuberkulózis-muzeumoktól, mert a köztapasztalat az, hogy a szemléltető oktatás a leghatályosabb. A különböző iskolákban és tanintézetekben, főleg pedig az óvónő-, tanitó- és a tanitónőképzőintézetekben az egészségügyi intézményeknek nagyobb tért kellene szentelni, mint ma. A katonaságnál alig történik valami a tuberkulózis elleni védekezés tanainak terjesztésére, pedig igen nagy haszon volna, ha ilyen nagy tömegek, mint a bevonult katonaság, sajátítanák el, gyakorolnák és terjesztenék a tüdővész elleni védekezés tanait. Gyárakban és mindenütt, a hol munkáskolóniák és hivatalnokkolóniák élnek együtt, minden lehetőt meg kellene tennünk, a védekezés ismereteinek továbbterjesztésére. Mindezeken a pronlaktikus és preventív természetű intézkedéseken felül, melyeknek elrendelését az állam, a törvényhozás és a kormányzat kötelességének tartom és a melyeknek a saját jóvoltukból való megcselekedését nem szabad a törvényhatóságok kényére-kedvére bíznunk, arra van szükségünk, hogy vállvetett erővel létesítsük hazánkban mindazokat a specziális intézményeket, a melyek a tüdővészellenes küzdelemben beváltak. Be kell hálózni az országot a szanatóriumok, a dispensairek és üdülők egész rendszerével és ki kell építeni közintézményeink rendszerét abban az irányban, hogy a szanatóriumokban gyógyuló szegény betegek hozzátartozói a családfő keresetképtelenségének idejére megfelelő támogatásban részesüljenek. A költség kérdésétől pedig nem szabad megijednünk, mert ha van befektetés, a mely igazán gyümölcsöző, ugy a tüdő vész ellen való védekezés terén bevált intézményekre fordított minden fillér az, mert ezekkel a fillérekkel a legdrágább kincset, a nemzet emberanyagátmentjük meg, tehát egyúttal lefektetjük a nemzet közgazdasági és kulturális felvirágzásának alapját. ( Ugy van ! a középen.) Egyébként ugy vagyok meggyőződve, hogy az a 10—15 éves társadalmi propaganda, a mely e téren működik, már eléggé mélyen beleoltotta a társadalomba a tüdővész ellen való hatályos védekezés föltétlen szükségességét, ugy hogy az erőteljesebb akczióhoz szükséges pénzforrások feltárása sem tartozik immár a lehetetlenségek közé. Ilyen forrás volna elsősorban a társadalom áldozatkészsége, a mely eddig is eredményekkel járt és a mely ezután sem fog elapadni. További forrás volna a hazánkban létező különböző nyugdíjintézetekben heverő tőkéknek e czélra való felhasználása. A nyugdíjintézetek saját érdekükben cselekednének, ha a gondozásukra bizott