Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.
Ülésnapok - 1910-135
428 135, országos ülés 1911 április kén, kedden. nem tehet mást, mert a főispán ugy parancsolta. Hogy a főispánnak ki parancsolta felülről, arra nézve semmiféle nézetet nem nyilvánítok, ez örök titok, a melynek megfejtése, azt hiszem, gróf Khuen-Héderváry Károly ministerelnök urnái van. A 48-as képviselőjelölteket este hat óra után tul nem bocsátották szabadon s a főszolgabiró azt mondotta nekik: »jó pajtásom vagy, szeretlek, de azt hiszem, hogy a községben mégis rendzavarást fogsz csinálni, nekem pedig fő-fő lelkiismereti kötelességem, hogy a rendzavarást és a csendháboritást eleve megakadályozzam«. Megtörtént az is, és pedig az én kerületemben, tehát tényleges és számonkérhető tanú vagyok, hogy a városi főkapitány, egy autonóm törvényhatóságnak a főkapitánya, a ki azonban egyik lábával a belügyministeriumtól függ — lehet, hogy nem a ministerelnök ur szerinti jobb lábával, hanem a bal lábával — és a szerint kénytelen igazodni, a mint a kormányhatalom parancsolja, mondom, a főkapitány ur gyűléseket tiltott be azon a czimen, hogy esetleges rendzavarásoknak elejét vegye. Ok nem volt a gyűlés betiltására, csak azt mondotta, hogy miután a rendzavarásoknak elejét kell venni, de sem rendőr a belterületen, sem rendőr a külterületen nem áll rendelkezésére, a gyűlést nem engedélyezi. Később azonban, a mikor szerinte szintén nem volt csendőr az esetleges rendzavarás meggátlására, ugyanakkor vigan poroszkáltak és száguldottak csendőrei a külterületi házak között, hogy a 48-as elv és igy a személyem mellett szavazókat bántsák és megfélemlítsék, a miért rám szavaztak. így fest a magyar közigazgatás és azt hiszem, a t. ministerelnök ur maga is elérkezettnek látja az időt arra, hogy a mostani bajon, a mostani nagyon csúnya állapotokon segítsen. Hiszen a t. ministerelnök ur bizonyára nagyon jót tudja, hogy a mai rendszernek ő csak egyik eszköze, a ki ma a bársonyszékben csücsül, (Derültség balfelől.) holnap lehet, hogy már nincs ott. Mindenesetre nagyon jól kell tudnia azt, hogy a bársonyszéken, a mindenkor változó kormányokon felül áll az a nemzeti közérdek, hogy a közigazgatást tényleg a nemzeti szabadság, az önálló egyéni vélemény tiszteletbentartásával lehessen kezelni most és mindenkoron. (Elénk helyeslés és éljenzés a szélsőbaloldalon.) Ezek után rátérni szándékozom a vármegyei és a városi tisztviselők fizetésrendezésére és helyzetük javítására. A vármegyei tisztviselők státusrendezésére vonatkozólag a t. ministerelnök ur már a múlt indemnitási vitával kapcsolatosan üdvösnek látszó ígéreteket helyezett kilátásba. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Nagyon kérem, hogy a t. ministerelnök ur ezen üdvösnek jelzett, kilátásba helyezett ígéreteket minél előbb valósítsa meg, hogy azok a vármegyei tisztviselők, ugy a nagyobbak, mint a kisebbek, ugy a főszolgabirák, mint a jegyzők, az írnokok, a dijnokok érezhessék egyszer nemcsak a magyar állam, a mindenkori kormányhatalom presszionáló erejének hatását, hanem érezhessék a magyar állam, a magyar kormányhatalom szivének melegét és édességét. Ha a városok ügyéről is pár szót szólok, lehetetlen azon véleményemnek kifejezést nem adnom, hogy a magyar városok igényeinek kielégítésénél, a magyar tisztviselők jogos kívánságainak teljesítésénél nagyon, de nagyon mostohán járt el a belügyi kormány. T. képviselőház ! Az országnak hetedik városát van szerencsém képviselni. Nem azért szólalok fel ennél a tételnél, mintha hazabeszélnék, mert hiszen méltóztassanak végigtekinteni a választások statisztikáján. Hódmezővásárhely mindig olyan város volt, a mely 48-as képviselőt küldött a parlamentbe, (Éljenzés a szélsőbaloldalon.) kivéve az egy Jókai Mórt, a kit nem mint kormánypárti 67-es férfiút, hanem mint a nemzet nagy költőjét és íróját választott meg. Nekem tehát, — hogy őszinte és nyilt színvallással éljek, méltóztassanak érte megengedni — elég rendben van otthon a kerületemben a szénám, annak daczára, hogy bizonyos felsőbb nyomások hatása folytán peticzió is van ellenem folyamatban. De felszólalok a városok tételénél azért, mert szorosan a benyújtott költségvetési indokolás tételeihez kívánok hozzászólni és azokhoz akarom megjegyzéseimet fűzni. Felszólalok a t. ministerelnök és belügyminister urnak bizonyára a szive és lelke szerint való meggyőződése alapján azon a czimen, mert a városok segítésére előirányzott három millió koronából az egyes városokat oly módon szándékozik részeltetni, — a mint a belügyministerium költségvetési előirányzata mondja — hogy az 1909. évi részesedés bizonyos mérvű revíziója mellett 1911. évi államsegélyként átlag az 1909. évben kiutalványozott összegnek másfélszeresét kapják. Én azt, a mi ezekben a holt betűkben le van fektetve, ténynek és valóságnak tartom, mert nincs rá okom és nincs rá jogczimem, hogy az igen t. belügyminister urnak paragrafusokban megrögzített véleményében és állásfoglalásában — még ha munkapárti kormányt képvisel is, mint fő-fővezér a ministerelnök ur — kételkedjem. Ebből kifolyólag a következőket vagyok bátor elmondani. Mindnyájunk előtt köztudomású dolog, hogy a drágaságot, a melyet főképen a városi lakosok, a készpénzfizetésből élő kisebb-nagyobb hivatalnokok éreznek, csakis ugy lehet megoldani, ha a készpénzfizetésből élők javadalmát emeljük. A múlt évben a szerb kereskedelmi szerződés tárgyalásakor is beigazolást nyert, hogy a pénz vásárló ereje csökkent. Tehát világos, hogy több pénzt kell juttatni a fogyasztó kezébe ; a készpénzből élők fizetését kell tehát az államnak a szükséglethez, a drágasághoz idomítania. Ezt a tételt, azt hiszem, a belügyminister ur sem tudja megczáfolni. Ebből következik, hogy a drágaság csak addig jelentkezik kiegyenlithetetlennek látszó mínusz alakjában, a meddig nem jut elegendő pénz gyomorra, ruházatra, lakásra, fűtésre, a családfőre, családanyára és a családfő körül sorakozó gyermekekre. (Igaz ! Ugy van! a szélsőbaloldalon.)