Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-134

13b. országos ülés 1911 április 3-án, hétfőn. 395 túl, minden további anyagi segélyforrás nélkül kitaszítja az életbe. (Igaz ! Ugy van ! jóbhfdől.) Hasonlókép nincs megfelelő intézkedés arra sem, mely a szellemileg kiváló tehetségű gyermek további f nevelését tenné lehetővé. (Igaz! ügy van! jobbfelől.) A szabályzat ezt a fontos kérdést ingyenes nevelőintézetek utján óhajtaná megvalósítani. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy üyen ingyenes nevelőintézetek rendkívül csekély számban vannak, vagy ha vannak is, bizonyos meghatározott czélra alapíttattak, a melyekben az állami gondozásba vett gyermekek mindeddig elhelyezést nem nyerhettek. Bízvást merem áUitani, hogy az individuális korhatár megvalósításával elérhető anyagi megtakarításból bőven megtérülnének azok a kiadások, melyek egyrészt a testileg és szellemileg gyenge és beteg, másrészt a kiváló tehetségű gyermekeknek 15 éves életkorukon túl terjedő gondozásból az államra hárulnának. (Élénk helyeslés jobbfelől.) De revízió alá volnának veendők a gyermekvédelmi törvénynek az elhagyottság feltételeit megállapító intézkedései is. A törvény szerint ugyanis a gyermek elhagyott akkor, ha szülei, vagy tartásra egyébként köteles hozzátartozói, nagyszülői, vagyontalanok, vagy vagyon hátrahagyása nélkül halnak el, vagy ha az illető gyermek tartására valamely jóltevő nem jelentkezik. Itt, mint látjuk, a törvény úgyszólván teljesen figyelmen kivül hagyja az olyan szülő aránylag kedvező anyagi helyzetét, ki ha vagyonnal nem is, de oly tisztességes keresettel bir, melyből magát és gyermekét eltarthatja. így történt, hogy jelenleg is számos olyan gyermek van állami gondozásban, ki csupán a törvény betűszerinti értelmezése szerint elhagyott, valóságban azonban egyáltalában nem az. Szerintem a szabályzat rendelkezése olykép volna módosítandó, hogy a hatóság beható vizsgálat tárgyává tartozik tenni a szülőknek nem csupán vagyon, hanem kereseti viszonyait is, és az olyan szülő gyermekét, ki ha vagyonnal nem is. de megfelelő keresettel bir, csak a legritkább és indokolt esetben szabadna elhagyottnak nyilvánítani. (Helyeslés jobbfelől.) Hasonlókép meg kellene adni a lehetőséget ahhoz is, hogy a hatóság bizonyos esetben feltételesen, időhöz kötötten mondhassa ki az elhagyottságot. Hogy mit értek én ez alatt, azt legjobban egy példa elmondásával illusztrálhatom a t. ház tagjai előtt. (Halljuk !) Képzeljük el, hogy X. gyári munkás valamely baleset következtében munkaképességét bizonyos időre elvesztette., A hatóság ez esetben a munkás gyermekét a betegség tartamára mondaná csak ki elhagyottnak, és a munkás munkaképességének visszanyerése után minden hosszadalmas hotósági eljárás mellőzésével visszakaphatná az államtól gyermekét. (Helyeslés.) Végezetül engedjék meg, hogy a községeknek a állami gyermekvédelemmel összefüggő terheiről mondjak egy-két szót. (Halljuk! Halljuk!) Amint tudjuk, ezeket a költségeket egyelőre az állam előlegezi, behajtásuk azonban nagy nehézségbe ütközik. Es ha közelebb vizsgáljuk a kérdést, be kell vallanunk, hogy az elvont igazság talán közelebb áll a nem fizető, vagy rosszul fizető községhez, mint a vele szemben követelőként fellépő államhoz. Az állam törvényes rendelkezést léptet életbe, melyben kimondja, hogy az elhagyott gyermekek védelme állami feladat; és ugyanakkor egyrészt ennek az elvnek, másrészt az egyenlő teherviselés elvének határozott semmibevételével a terhek egy igen tekintélyes részét a községekre hárítja. Ez az állapot talán kevésbbé volna veszedelmes olyan államokban, hol a község mindig bizonyos nagyobb népességgel és vagyonnal biró csoportosítást feltételez, mint pl. Ausztriában, a mely megteszi az Ort és a Gemeinde közti különbséget. De hogy áll ez nálunk ? Nálunk minden nagyobb házcsoport, a melynek néha alig van több 150—200 lakosánál, önálló község, teljesen önálló elöljárósággal és háztartással. Képzeljük most már el, hogy ilyen kisebb község háztartásában, mely, hogy azt egyensúlyban tartsa, még a rendes szükségleteinek fedezésére is átlagosan 35—40%-os pótadó kivetésére van kényszerítve, minő bombaként hat, midőn a véletlen egyszerű játéka következtében egy-két, gyakran több állami gondozásba vett gyermek tartásdijainak fizetése szakad vállaira. Nézetem szerint, ha a gyermekvédelem állami feladat, a belőle származó terheknek is egyformán kell érni minden állampolgárt. Lehetetlen állapot, a mai, midőn egyesek ily czimen kivetett 1, 1%% mások ismét 40, 50, sőt 100%-os községi pótadó fizetése utján tesznek ebbeli kötelezettségeiknek eleget. (Ugy van ! Ugy van ! a jobboldalon.) Igénytelen nézetein szerint ezen a visszás helyzeten csupán akként lehetne segíteni, ha a nyilvános betegápolás fedezésére szolgáló pótadó kulcsát oly magasra emelnék, hogy ezzel a gyermekvédelemmel összefüggő összes kiadások fedezetet találjanak. Ez az államháztartás kiadásainak emelkedésével fog ugyan járni, de ez az emelkedés az általános teherviselés szempontjából csupán látszólagos lesz, miután ezeket a terheket ma is viseljük a községi pótadók alakjában és a terhek igazságos és egyenlő megoszlását fogja eredményezni és meg fogja szüntetni azt az ellenséges indulatot, a melynek az állami gondozásba vett gyermekek a falusi népesség körében sok helyütt Id vannak téve. (Helyeslés a jobboldalon és a középeyi.) Pedig az állami gyermekvédelem telepei úgyszólván kizárólag falusi községekben vannak és igy elsősorban az ottani lakosság jóindulatára vannak a gyermekek ráutalva. Ahhoz azonban, hogy a községeknek az állami gyermekvédelemmel összefüggő terhein kömiyitsünk és ez által a falusi lakosság teljes szimpátiáját az intézmény iránt megszerezzük, a gyermekvédelemnek még egy fontos és kényes kérdését kellene megoldanunk. A mint tudjuk, az állami gyermekvédelem kötelékéhez tartozó gyermekek úgyszólván kizárólag50*