Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-133

372 133. országos ülés 1911 Itt meg kell jegyeznem azt, hogy kétségtelen, hogy a magyarságnak és a szászságnak érdeke azonos és egj

r

értelmű. a mennyiben közösen kell küzdenünk a román terjeszkedés ellen Erdélyben. Ezt készséggel konezedálom, de nem konczedálom azt, hogy a szászok részéről e közös érdekek ápolására minden megtörtént volna. E tekintetben hivatkozom Neugeboren Emil t. képviselő urnak egy czikkére, a melyben ő azt mondja, hogy hogy állunk ma voltaképen a szászokkal ? Csak ugy, hogy körükben a magyarsághoz és a magyar államhoz belső közeledést lehet tapasztalni, tehát a közeledést, nem pedig az egyesülésnek, együttes munkának a megtörténtét. És e tekintetben legyen szabad hivatkoznom arra, hogy a szászokra is kötelességek várnak ebből a barátságból, elsősorban azzal, hogy. a pángermán izgatásoknak itt Magyarországon tápot ne nyújtsanak, annak ellene szegüljenek és Németországban, abban a Németországban, a melynek nagyságát mi elismerjük, a melynek fejlődésén mi is örülünk, és a melynek szövetségéért anyagilag is áldozatot hozunk, abban a Németországban a pángermánizmus által rólunk terjesztett rossz véleményt befolyásukkal szüntessék meg. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Szóval, ne legyen ez a közeledés egyoldalú, ne csak mi adjunk, hanem adjanak a szászok is baráti szivet, baráti kezet, akkor azután meg fog történni az egyetértés, meg fog történni az együttes munka, a melyet ennek a két népfajnak közős érdeke megkiván. És e tekintetben legyen szabad hangsúlyoznom azt, hogy én helytelennek tartom folyton itt, az országházban annak a hangoztatását, hogy a magyar állam poliglott állam, hogy mi nem akarunk magyarosítani, hogy mi megelégszünk azzal, hogy a nemzetiségek a magyar állam nyelvét megtanulják. Igaz, hogy mi erőszakkal nem magyarosítunk, mi nem teszünk ugy a nemzetiségekkel, mint a hogyan a németek tesznek a lengyelekkel, . . . Pop Cs. István : Siker nélkül! Preszly Elemér: azonban ennek daczára örömmel és büszkeséggel hangoztatom azt, hogy igen is, a magyarosítás folyamata megvan és pedig minden erőszak nélkül, tisztán és kizárólag a magyar kultúrának domináló fölényessége folytán és ennek eredménye az, hogy a magyarság száma nemcsak a természetes szaporulat folytán emelkedik, hanem emelkedett a múltban is, emelkedik a jelenben is, és emelkedni fog a jövőben is az asszimiláczió folytán, a diadalmas magyar kultúrának minden erőszak nélküli munkája folytán. Ezt hangoztatni a mai dekadens időkben feltétlenül szükségesnek tartom. Áttérve, t. képviselőház, a közegészségügy kérdésére, itt kétségtelenül áll az, hogy ezen a téren a kormány részéről sok történt a múltban és sok történik a jelenben is. Kétségtelenül áll azonban az is, hogy az a sok még mindig kevés. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) 1876 óta, a mikor az utolsó egységes közegészségügyi törvényt április 1-én, szombaton. meghozta az országgyűlés, óriási fejlődés van ezen a téren, ugy hogy a közegészségügy kérdései kinőttek e törvény keretéből, és én csak helyeselni tudom a kormány részéről kezdeményezett azt az eljárást, hogy a közegészségügynek nagy kérdéseit ne egy törvényben szabályozzák, hanem külön szabályozást nyerjen a városok ügye, külön szabályozást a gyógyszerészek ügye, külön a járványügy, külön az élelmiszerhamisitás, külön a fürdőtörvény, szóval mind külön ezen eminens, fontos közegészségügyi kérdések. A mi a városok kérdését illeti, már itt a tegnapi nap során Horváth Mihály t. képviselőtársam is kiemelte azt a szomorú állapotot, hogy a magyar állam — sajnos — még ma sem tud annyi körorvost és községi orvost alkalmazni, mint a mennyit alkalmaznia kellene, mint a mennyinek alkalmazását a törvény kötelezően előirja. Hiszen az 1908-iki törvény 5000-ben szabja meg azt a lélekszámot, a mely lélekszám mellett a községnek, kerületnek vagy körzetnek önállóan kell orvost tartani. A mi szomorú és sajnálatos közegészségügyi állapotaink eredménye az az óriási gyermekhalandóság, a melyre már tegnap t. képviselőtársam rámutatott és a melyre leszek bátor én is egy pár szomorú és megdöbbentő adatot szolgáltatni. A kormány által kiadott statisztikai évkönyvből kitűnik ugyanis, hogy 1909ben Magyarországon 209.763 öt éven aluli gyermek halt el és ebből a 209.763-ból 114.293 volt a magyar. Kitűnik, t. képviselőház, továbbá az, hogy a kanyaró, a vörheny, a roncsoló toroklob állandóan pusztítanak Magyarországon, a mit már nem is lehet járványnak nevezni, mert hiszen állandó kisérői, lakói egy-egy falunak és ennek eredménye az, hogy pl. kanyaróban 1909-ben 3501 gyermek, vörhenyben 6425, roncsoló toroklobban 5397 gyermek halt meg. Ha az ember ebben a statisztikai évkönyvben a hatósági körorvosok jelentéseit olvassa és figyelemmel kiséri, e jelentések hangjából állandóan kisir az a szomorú állapot. Igaz, a nép részéről is határozott mulasztás látható és tapasztalható, mert a kórházi költségektől való félelem miatt nem merik a gyermekeket kórházba adni ápolás végett, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és igaz, hogy hozzájárulnak e szomorú állapothoz az egészségtelen lakásviszonyok is, a mikor egy szobában lakik az egész család, és azzal a beteg gyermekkel együtt vannak az egészségesek. Igaz, hogy hozzájárul ehhez a szomorú állapothoz az egészségtelen ivóviz is, mert kétségtelenül megállapítja a statisztika, hogy a hol egészséges ivóviz van, a hol pl. artézi-kutak vannak, ott azonnal eltűnnek a járványok és helyreáll az egészséges állapot. Ezeket az adatokat azzal a kérelemmel ajánlom a t. kormány figyelmébe, hogy a tőle telhető erővel keljen védelmére gyermekeink egészségének, mert bizony ma ugy vagyunk, — és pedig itt a fővárosban is és a vidéken is, tehát nemcsak az elhagyatott falukban, de még a magasabb kultúrájú