Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.
Ülésnapok - 1910-132
344 132. országos ülés 19Ü semmije. Azután a városi lakosság zöme községi terheinek egy részét áthárítja a konzumens latéi nerre, tisztviselőre, a tisztán a maga keresményéből élő iparos, kereskedő osztályra. Továbbá a városokban konczentrált mozgó tőke-vagyon és sok jövedelem, — tudjuk nagyon jól — kivonja magát és pedig sikerrel, ha nem is az egész, legalább az igazságos és a megfelelő megadóztatás alól. De helytelen nézetem szerint és csak ideiglenesen tűrhető az az alap is, a melyen a város ezt a segitséget kapja, t. i. mint direkt állami segélyt. Ez egyike ama bizonyos versengéseknek az államositásért, a melyet a pénzügyi bizottság általános jelentésének előadója olyan igen helyesen perhorreskált. a mit azután az előadó ur is magáévá tett. Nem ezen a módon, egészen máskép vélem én a városoknak és községeknek, de nemcsak ezeknek, hanem általában az összes önkormányzati testületeknek felsegitését, tehát a vármeg} r ékét is. Az én nézetem szerint meg kell adni a vármegyéknek, épugy, mint a városoknak és községeknek a domesztikát, házi pénztárt; vissza kell adni a vármegyéknek a pénztárakat és a számvevőségeket. (Ellenmondás jobbfelől.) Az én nézetem szerint ez áz alkotmányosság garancziájának conditio sine qua non-ja. Elvileg is méltóztassék elképzelni egy organizmust, mert hiszen a törvényhatóságok, városok és községek kétségtelenül organizmusok,, hogy egy organizmus ne legyen egyúttal gazdasági individuum. Hiszen ez elvileg is lehetetlen állapot ! At kell adni az önkormányzati testületeknek bizonyos jövedelmeket, hogy azoknak meghatározott részét szedjék maguk és gazdálkodjanak vele. Abból az egész sajátszerű budgetirozásból, a melyben a városok állami segélyezését a költségvetésbe belállitva látjuk, kiderül a mostani rendszer helytelensége. A belügyi tárczánál nincs egyszerűen kiadásra jelezve ez a 3 millió korona, hanem ugyanott mindjárt bevételbe van helyezve 3 millió korona a pénzügyi tárcza terhére a fogyasztási adójövedelmekből, a minek én a számvetési értelmét nem tudom, mert hiszen végtére minden tárcza szükséglete a pénzügyministerium bevételeiben találja meg a maga fedezetét és nincs tételenként feltüntetve a többi tárcza kiadási tételeinél, hogy a pénzügyi tárczának micsoda jövedelméből fedeztetik, de eltekintve attól, hogy számvitelileg nem igen értem a budgetirozásnak ezt a módját, bizonyos nizust látok benne, mintha azt a nézetet akarná felkelteni a kormány, hogy a fogyasztási bevételek azok, a melyek közvetlen forrást és fedezetet képeznek, a városok és a községek közigazgatási szükségletei részére. Nem tudom, hogy helyes-e, nézetem szerint nem helyes ilyen variábilis és nem egészen biztos kiszámitási alapot igénylő bevételi forrást adni az önkormányzati testületeknek. De hisz erről lehet beszélni, ez részletekben a végrehajtás dolga lesz, ha valamikor ez a nagy reform, a melyet nézetem szerint az alkotmányosság szempontjából nem szabad elkerülnie a kormányzatnak, t. i. márczius 31-én, pénteken. a domesztikált pénztárak ügye megvalósítás alá kerül. Ezért csak mint gondolatot vetem oda, hogy reálisabb számítást engedő bázist kellene adni, olyan kőzjövedelmeket kellene kijelölni, a melyek biztosan és hosszú időre mérlegelhető és kiszámítható alapot adnak, a mit én csak az ingatlanok adójában tudok megtalálni. A földadó kontingentálva van. A kontingensnél többet bevenni a jelenlegi törvény szerint nem is lehet. Miért ne lehetne például azt mondani, hogy a földadó egy bizonyos perczentje a törvényhatóságok közigazgatási szükségleteinek fedezésére fordítandó. Nem ugy képzelem a dolgot, hogy minden vármegyének a földadó bizonyos egyenlően meghatározott perczentjét engedjük át, mert akkor Pest megyének sokkal nagyobb volna a jövedelme, mint a mennyi a szükséglete, Árva vármegye pedig még annyit sem kapna, mint a mennyi az adminisztráczióra szükséges. Azonban individualizálni lehet a dolgot és akkor egy bizonyos cziklusra meghatározva mondhatjuk, hogy X. vármegyének a földadó ennyi perczentjét, Y. vármegyének pedig annyi perczentjét engedi át az állam, tessék azt magának a törvényhatóságnak beszedni és kezelni. Ennek az állapotnak, eltekintve az alkotmánybiztosítéki előnytől, még más előnyei is lennének. Fokozná mindenesetre az önkormányzati életet, annak elevenségét. Mert az a publikum nagyon meg fogná rostálni akkor, hogy micsoda költségeket engedélyez a maga törvényhatósági költségvetése keretében, mikor tudja, hogy annak fedezetét közvetlenül ő maga fizeti be. De még azokat is sokkal jobban meg fogja rostálni, a kiket eme közjövedelmek kezelésével megbízni óhajt. Tehát nemcsak az önkormányzati élet elevenségét, hanem a nemzet organikus életerejét is fokozni fogjuk ezáltal. Az önkormányzat helyes kiépítése, kapcsolatban a gazdasági önállósággal és egy bizonyos fokig a központi kormánytól való függetlenséggel is, minden téren nemcsak hasznos lehet, de szükséges is a nemzetiségi kérdés mérgének közéletünkből előbb-utóbb való kiküszöbölése érdekéből. A nemzetiségi kérdést az általános vita során többen pertraktálták. A felszólalók egyike azt mondotta — és teljes joggal mondhatta — hogy ez kulturális kérdés. Helyes, kulturális kérdés. Más ismét azt mondta, hogy különösen közgazdasági kérdés. Nagyon helyes, mert legnagyobb mértékben közgazdasági kérdés. De teljes joggal lehet mondani azt is, hogy külügyi kérdés is. Ha a magyar állam elég erős, hogy azokra a határainkon át kivülről, északnyugatról, délről, dél- és északkeletről —- és az Isten tudja honnan és honnan nem — a nemzetiségi kérdésekbe belenyulkáló karmokra jól rá tud koppintani, akkor a nemzetiségi kérdés nagyon sokat vészit a maga élességéből. Ebben a vonatkozásban tehát külügyi kérdésnek is nevezhetnénk azt. Kétségtelen mégis, hogy legnagyobb részben közigazgatási kérdés ez és nézetem szerint egy életerős önkormányzati közigazgatás e téren is
