Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-118

•nárczius 9-én, csütörtökön. 24 . 118. országos ülés 1911 i vagy októberig, a mikor gróf Tisza István a delegáczióban felállította az ujabb elméletet, azt ugyanis, a melyet most az itteni delegáczióban is megismételt, hogy t. i. igenis, a munkapárt kívánja, követeli a 9-es bizottsági programra megvalósítását, ezenkívül pedig követeli, a milliárdos több kiadásokat a véderőreform részére, ezeket azonban junktim egymással össze nem köti. Valahányszor a delegáczióban ezt a kérdést akár az albizottságban, akár a plénumban szóbahoztam és szavaimat mindig a hadügy ministerhez intéztem, mindig a ministerelnök ur sietett válaszolni, és mindig megleczkéztetett engem, hogy ez a kérdés nem a hadügyministeri költségvetés tárgyalása során intézendő el, hanem ide tartozik, a magyar képviselőház elé. Most itt vagyunk a magyar képviselőházban, és most tisztelettel kérdem elsősorban a ministerelnök urat, másodsorban a honvédelmi minister urat, méltóztassék végre-valahára nyilatkozni, áll-e ez a követelés, fentartják-e azt, és ha íentartják, mikor és hogyan fogják megvalósítani ? Most. egy milliárdos költségvetés tárgyalásának küszöbén, ugy a parlament, — ellenzék és többség egyaránt — mint a nemzet is megkövetelheti az uraktól, hogy végre-valahára e tekintetben nyilatkozzanak. Mert a közvéleménybe már átment egy gondolat, az, hogy a kilenczes bizottság programmja csak zászló, melyet lobogtatni szabad, de a vár ormára kitűzniök nem lesz szabad soha. Átment a közvéleménybe az a gondolat és az a híresztelés, hogy az igen t. kormány vállalja az egész véderőkomplexus keresztülvitelét, a nélkül, hogy nemzeti tekintetben csak egy garasnyi értékű ellenszolgáltatást adna a nemzetnek, és hogy minden ellenszolgáltatás nélkül fogiák szállítani az egész véderőkérdés reformját, viszont azonban a kilenczesbizottság programmját ad graecas ealendas el fogják halasztani. Ezekkel szemben, azt hiszem, kötelességem most, mikor az igen t. niinisterelnök ur engem folyton a magyar képviselőházra, mint olyan fórumra utalt, a melyben ez a kérdés majd tisztáztatik, hogy számon kérjem az uraktól, mi a szándékuk és ezéljiik e tekintetben ? Annál is inkább kénytelen vagyok ezt megtenni, mert a legutóbbi delegácziók tárgyalása során az igen t. többség egyik vezérférfia, gróf Tisza István méltóztatott egy másik, alkotmányos szempontból igen helyes tételt felállítani és fejtegetni, a midőn utalt arra, hogy a nemzet kritikus időkben mennyit köszönhet a királynak és az uralkodó családnak. Azután ezzel kapcsolatban azt mondja (olvassa): »De azt azután, hogy mi minden egyes súrlódásunknál Ausztriával a magyar király palástjába fogózzunk és azt kérjük, hogy ő küzdj e ki nekünk jogos érdekeink keresztülvitelét, azt nem tudom összeegyeztetni azzal a lojalitással, melylyel én viseltetem a király iránt.« Ez feltétlenül helyes tétel, de van ennek még egy appendixe. Midőn ugyanis igen t. képviselőtársam megállapítja ezt a tényt, hogy a kiráty és az uralkodó család a történelem tanúsága szerint gyakran nagy szolgálatokat tettek a nemzetnek, akkor, azt hiszem, az igazságnak felelek meg, ha utalok arra, hogy viszont más időkben, teszem azt Mária Terézia korában és máskor is, teszem azt most legutóbb a bosnyák annexió idején a magyar nemzet lojalitása és áldozatkészsége viszont az uralkodó családnak is óriási szolgálatokat tett, (Igaz! Vgy van! balfelől.) olyannyira, hogy ha a magyar nemzet nem állt volna nehéz pillanatokban az uralkodó család mellé, ma talán a geográfia mappája ezeken a vidékeken egészen máskép festene, mint a hogy tényleg fest. E mellett még egyet vagyok kénytelen kiemelni. Az is megint történelmi tény, hogy az »és« szócskától kezdve, előre és hátra, minden nemzeti irányú előhaladásunkat, különösen azokat, a melyek a katonai kérdések körébe vágnak, soha ingyen, soha harcz nélkül nem kaptuk meg. Hogyha tehát az igen t. többség most azt a tételt állítja fel, — és ebben igazat adok igen t. képviselőtársamnak — hogy nem kell mindig és mindent a királytól kívánnunk, — csak azt, a mit már megígért nekünk, többet nem, és a mihez jogunk van és a mit a király adhat — akkor kérdem azt is : hogyan lehet elérni valamit, hogyha az igen t. képviselő urak azt az elméletet állítják fel, hogy a király kikajjcsolásával, a király nélkül magunk küzdjük ki magunknak bizonyos engedményeket, sikereket, bizonyos előrehaladást nemzeti téren. Hogyan küzdjük ki azt, ha nem olyankor ós olyan eszközökkel, a melyek erre egyedül hatékonyak, vagyis a do ut des elvének alkalmazásával ? (Igaz! Vgy van! a szélsőbaloldalon.) Én tisztelettel kérdem az urakat, hogy ha elmulasztják a véderőreform tárgyalásának időpontját, hogy ha — addig ugyan még sok víz fog lefolyni a Dunán — a véderőreform keresztül lesz vive, a nélkül, hogy a kilenczes bizottság programmja megvalósittatik, a melyet önök beígértek, — mert én mindig az önök programmjáról beszélek, mert én a kilenczes bizottság programmjára csekélyt súlyt helyezek — minő eszközökkel fogják t. képviselőtársaim és igen t. minister' urak a kilenczes bizottság programmját kivívni saját erejükből, akkor, midőn Bécsnek, a militarizmus nak és az udvarnak velünk szemben többé nagy anyagi áldozatokra vonatkozó követelése nem lesz ? Vagy megvan már a kezükben ez a programm, akkor méltóztassanak megnyugtatni a nemzetet, hogyan és mikor fogják azt végrehajtani, vagy ha nincs a kezükben, akkor én azt ajánlom az uraknak, térjenek vissza a junktim álláspontjára, mert junktim nélkül egy lépést sem fognak előre mehetni. Ezt megint a történelem tanúsítja, a mely azt bizonyítja, hogy a magyar nemzet semmiféle utólagos lovagiasságból, hálaérzetből egy fikarcznyit sem kapott, hanem mindig akkor, mikor a do ut des alapján állott. Mindig akkor ért el valamit, mikor azért küzdeni kellett, mikor a másik félnek szüksége volt a nemzetre. (Igaz ! Vgy van ! a szélsőbaloldalon.)