Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-118

márczius 9-én, csütörtökön. IS 118. országos ülés 19Ü i keh emelni mindenféle nemzeti rekompenzáczió nélkül, ezt meg kell adni, mert Magyarország érdekében van, habár a kormány érdekében történik is. Én meghajlom amaz álláspont előtt, hogy a hadseregre szükség van, bár ideális dolognak tartanám azt is, a mit Kovács Gyula t. képviselőtársam emiitett, ha t. i. valaha az örök békét niegvalósithatnók. Ez sok állambölcsnek és jogpolitikusnak az álláspontja, vannak azonban ellentétes vélemények is. Én ezúttal igazán nem tudnám, melyikhez csatlakozzam, mert a katonaság nevelő, fegyelmező, egészségügyi és szellemi hatását tagadhatatlanul el kel! ismernem, azonban azt a nevelő hatást, és azt a magyar nemzeti szellemet, a melyet most találunk a hadseregben, nem szabad és nem lehet elismernünk, mert mindennel találkozunk, csak magyar szellemmel nem, (Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) mindennel találkozunk, csak azzal nem, hogy az államnak szuverenitását a hadsereg kifejezésre juttatja. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ott, a mint ezt gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam mondotta valamikor, a hol már a jelvényeknél is az utolsó káplár előtt, a mikor látja a kétfejű sasos zászlót és az osztrák jelvényeket, csődöt mond a magyar állam szuverenitása, ne kivánják önök tőlünk azt és ne kivánja senki, hogy a magyar nemzet egy szívvel és lélekkel hozza meg még csak a legcsekélyebb áldozatot is annak a hadseregnek is, a mely semmi tekintetben sem magyar, hanem minden teldntetben nem is közös, hanem egyenesen osztrák. (Igaz! Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Méltóztassanak megengedni, hogy most már igen röviden rátérjek a 67-es kiegyezésben foglalt vezérleti és vezényleti kérdésre. Az igen t. túloldalnak vezérei — nem tudom, a t. honvédelmi minister ur milyen állásponton van ebben a tekintetben — arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a vezérleti és vezényleti szóban benne van a nyelvről szóló rendelkezés joga is. Kérem, én már sok dolgot láttam és hallottam. Hallottam sok nemzet történelméről és ismerem a magyar nemzet történelmét többé s kevésbbé. Ismerem a magyar nemzet hadi történetét is, ismerem a művelt nyugati nemzeteknek is főbb hadi eseményeit. Hencz Károly: De sokat tudsz ! Ábrahám Dezső: És nagyon szeretném, ha legalább a felét is tudnám annak, a mit igen t. képviselőtársam tud. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Ismerek egy magyar szabadságharezot is 1848— 49-ből. Azt is tudom, hogy ebben a szabadságharczban a magyar katonákat magyarul vezényelték, viszont a vezénylet azoknak a nemzeti bősöknek kezébe \olt letéve, mint Dembinszky, Bem, Damjanich, Leiningen, a kik nem tudtak ám magyarul igen t. honvédelmi minister ur, mégis magyarul vezették ezeket a haderőket, mégis megtették a maguk kötelességét, sőt dicsőséget szereztek maguknak és a magyar nemzetnek. Az a kérdés, hogy vájjon a vezetés milyen módon történjék, még nem dönti el azt a másik kérdést, hogy a kommandó egyszersmind német legyen, hisz méltóztassanak megnézni a statisztikát, az összes hadseregben 20%-nál nem egészen több a németek száma. Ily körülmények között, hogy pretendálja egy nemzetiség, — ha már erre az álláspontra helyezkedünk — hogy az ő nyelvén kommandirozzák azt a hadsereget, a melynek jórésze csak magyar nyelven beszél és a magyar kommandót érti csak meg ? Méltóztassék csak megnézni a 66-os háborút. Vájjon akkor németül vezényelték a magyar bakákat a poroszok elleni rohamra ?• Vájjon akkor a »Vorwärts !« és nem az »Előre !« hangzott-e ? (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Vájjon nem a Rákóczi-mars hangjai mellett támadták-e meg a poroszokat és vájjon nem a Rákóczi induló hangjai mellett állották-e meg helyüket annyira, a mennyire a magyar csapatok 1 (Ugy van ! a bal- és a szélsőbaloldakm.) Ilyen dolgokat, a miket önök állítanak, rendesen meg szokott czáfolni az élő történelem. Magában ebben a törvényjavaslatban semmi néven nevezendő nyomát nem találjuk annak, hogy a nyelvkérdés is ama felségjogok közé tartozik, a melyeket a koronára ruházott át a nemzet, és a mely felségjogok nem állapithatók meg máskép, mint a német nyelv exkluzivitásával. Én azt hiszem, minden nemzetnek megvannak a maga ősjogai, a maga exisztencziális jogai. Ilyen ősjognak tartom bármely nemzetnél a nyelvhez való jogot, mert sehol a világon nincs egy példabeszéd helyesebben feltéve és megvalósítva, mint az, hogy : nyelvében él a nemzet. Ezt az exisztencziális jogot a nemzet magától el nem lökhette sem az 1867-ben, sem azelőtt, sem azután. Ez az exisztencziális joga a nemzetnek a nyelvéhez való feltétlen jog, a mely szükséges azért is, hogy ez által is közelebb jussunk ahhoz az ideálhoz, a melyet, azt hiszem, önök is szem előtt tartanak : a magyar nemzeti állam megvalósításához. Azt mondják önök, hogy pl. a német kommandó okvetlenül szükséges. Eklatáns bizonyságát nyújtja ' ennek az orosz-japán háború. Ott már nem a nagyobb hadtesteken feküdt a súly, mert hisz vezényelhették volna nem tudom, bármiféle nyelven, esetleg oroszul is a japán hadsereget, de a mint méltóztattak tudni, — az ujabb hadszervezetben és a hadsereg irányításában nálunk is helyet foglal ez — ott az egyének harczképességén és feltaláló képességén volt a súly. Azt hiszem, ezt bevezetik és megvalósítják majd az osztrákmagyar hadseregnél is. A ki katona volt, tudja, hogy egy nagyobb gyalogsági hadosztályt, vagy épen egy nagyobb lovassági csapatot vezényszóval kommandirozni, pláne harczizajban, a hol minden egyebet lehet hallani, csak hangot nem, teljesen képtelenség. Mi pedig a vezényszót csak háború esetére tartjuk fenn, hiszen békében abszolúte nincs rá szükség. Én mint lovaskatona tudom, hogy mikor egy századot vezényelt a századosom, nem is szóval