Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-126

126. országos ülés 1911 márczius 23-án, csütörtökön. 195 feketék nyugodtan szavazhatnak. Igaz, hogy kisebbségben vannak, ele most nem bántja őket senki, hogy kisebbségben vannak. Ez nem olyan injuria, mint mikor megadják valakinek a választói jogot és azután elveszik, mint a hogy kénytelenek voltunk mi is elvenni sok helyen, hol a rossz választói jogot választási visszaélésekkel kell korlátozni azért, hogy a parlament magyar maradhasson. (Mozgás jobbfélöl.) Azt hiszem, hogy a függetlenségi politika nem a jelszavak politikája, (Ugy van! bálfelöl.) és nem valami megálmodott szerkezethez való ragaszkodás, nem is az elzárkózás politikája, hanem a magyar erőgyűjtésnek egyedül igaz politikája, mely magyar erőgyűjtés alapszik egyrészről a számbeli erőnek a nagyságán, másrészt a gazdasági erőn, a szervezet biztonságán és a kulturális haladáson. Ez az alapvető törekvése minden függetlenségi politikának, és én azért igyekeztem ezekre a kérdésekre rámutatni, mert úgy látom, hogy a nemzet azon az utón van, hogy nem fog fantomok után futni, nem fog jelszavaknak hinni, nem fog a kísérletezések bolondságai után szaladni, hanem folyton a rendelkezésünkre álló erővel a megállapodott tudás és tapasztalat alapján fogja a maga uj állami életét berendezni, és ez által a legtökéletesebb függetlenségi politikát csinálni, a mit ember csinálhat. (Helyeslés a baloldalon.) Mikor ezek az ideálok bennünk vannak és lelkesítenek bennünket, ugyanakkor konstatálnunk kell, hogy a zsebünkben kotorásznak, hogy az összes pénzt, mely ezekre a nagy nemzeti feladatokra rendelkezésünkre áll, már hosszú esztendőkre előre lekötik és kiszivattyúzzák az országból, hogy hadihajókat épitenek és ismét létszámemeléssel fenyegetnek. Nem tagadom, hogy szükség van a hadsereg reformjára is, mert a biztonság kérdése a nemzeti lét vagy nem lét kérdése; de ezzel a körülménynyel mi sohasem számolhattunk eléggé, mert ezt ugy oktrojálják reánk, és ha a magyar parlament azt mondja, hogy nincs elég pénzem, hogy másra kell, akkor szétverik szuronynyal, elnapolják, és minden háborúskodásnak a vége az, hogy későbbi időben még többet adunk. Bármennyire is el vagyok telve azokkal a reménységekkel, melyek a jövőre nézve azt mutatják, hogy Magyarországon, mely vizekben, hegyekben, erdőkben, rónákban hatalmas földterület, a jövőre nézve a fejlődésnek minden feltétele megvan, hogy ez a virágzás, mely látszólag megvan, tényleges alapokra helyezkedve hosszú időre nagy gazdagságot biztosithat a' nemzetnek, ha látom a perspektívát, hogy itt okos gazdálkodási rendszerrel 30 millió magyarnak teremthetünk hazát, megszüntethetjük a kivándorlást, előrehaladhatunk a kultúra terén, mindezzel szemben konstatálnom kell azt a szomorú tényt, hogy egy rideg hatalom helyezkedik velünk szembe, a mely nem nézi jövő fejlődésünket, nem nézi a testünkön levő sebeket, nem nézi a kivándorlás rettenetes bajait, csak egyedül a saját szempontjait, csak egyedül azt, hogy hatalmas, dicső és fényes legyen a trón és fényes legyen a hatalom, mint nagyhatalom a külvilággal szemben, annak ellenére, hogy minket nem mer bántani senki, mi pedig hódítani nem akarunk. Ily körülmények között Jókainak fantasztikus regénye jut. eszembe, melyben elmondja, hogy a tengerben van egy sziget, a mely csak látszólag sziget, de a valóságban hatalmas nagy állat s a mely régóta állott mozdulatlanul, az emberek nem tudnak róla, a hátán már növényzet is keletkezett, föld is stb., és az emberek letelepedtek, élni kezdtek rajta, az az állat pedig nem tudott róla, nem is vette tudomásul: csak a mikor az emberek fúrni kezdettek a hátába és lefúrtak a belső részeiig, akkor tudta meg, hogy baj van, megmozdult, a viz alá merült és elpusztította a hátán keletkezett egész világot. Én azzal fejezem be beszédemet, hogy jól vigyázzanak azok a telhetetlen osztrák körök, a kik azt hiszik, hogy az a bizonyos tengeri állat, a melyet ők Magyarországnak képzelnek, megtűr mindenfélét a hátán, hogy ennek az állatnak bele lehet fúrni a veséjébe és májába azért, hogy kiszivattyúzzák erejét és utolsó garasát is elvigyék, mert akkor az a józan és becsületes politika, a melyre én rámutattam és t

a melylyel ma az ország közvéleménye minden irányban szimpatizál, Dem folyhat az egész vonalon tovább, de újból bekövetkezik a rázkódtatások s összeütközések ideje, a mikor ez a sziget, ez a hatalmas állat életveszedelemben érzi magát, lemerül a tengerbe és elpusztítja azt a képzelt mesterséges világot, a melyet mint mechanikus világot, mint osztrák császárságot részben az ő hátára ráéjntettek. Bocsánatot kérek, ha hosszasan foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, de mivel a kormány politikájában ez a szomorú állapot látszik meg, a melyben ma vagyunk és a mely a jövőnek ismét oly zavaros prespektiváját mutatja, a költségvetést nem fogadhatom el. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra ki következik? Szojka Kálmán jegyző: Gróf Tisza István! Gr. Tisza István: T. képviselőház! iíem volt szándékom a jelen vitában felszólalni, mert ugy gondolom, hogy midőn a képviselőház márczius végén a költségvetés általános vitájánál tart, akkor csakugyan lehetőleg igyekeznünk kell azon, hogy minél előbb tető alá hozzuk a költségvetést, hogy az országnak mindama nagy érdekei kielégítést találjanak, melyek csak a költségvetés hatálybaléj>tével nyerhetnek kielégítést. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) ÍTem is fogok jelen, lehetőleg rövidre sza~ bott felszólalásom keretében kiterjeszkedni semmi 35*