Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-126

236". országos ülés 1911 márczius 23-án, csütörtökön. 189 a vízhasznosítás terén is, mert nem arra gondolunk, hogy a hegyvidéken szabályozzuk, hogy a hegyvidéken állítsuk meg egyszer az árvizet, hogy raktározzuk el a tavaszi hóolvadásből keletkező felesleges vizeket, hogy a folyó középfolyásán öntözőműveket teremtsünk és mikor ezáltal hatalmas forgalom és nagy gazdasági fellendülés keletkezett, akkor építsük meg a hajózható csatornákat; hanem ugy teszünk, hogy előbb akarunk hajózható csatornát, mielőtt abban viz lenne, a forgalom és a termelés kifejlődött volna. így pénzünket beleköltvén ebbe, a többire nem marad költségünk; pedig a dolgok természetes rendje alapján a vízművek politikáját fent kell elkezdenünk és a hajózható csatornák építését a legutoljára kellene hagynunk. Igen röviden rá kell mutatnom arra, hogy az 1898:XLIX. t.-cz. 192 millió koronát irányzott elő meglévő hajózható folyóink szabályozására és más folyóvizek hajózhatóvá tételére, azután 50—80—100 — vagy nem tudom én mennyi — milliót terveznek a Duna—Tisza csatorna czéljaira, 200 millió korona erejéig vállalkozunk a dalmát vasút megépítésére, 600—800—1000 és nem tudom mennyi millió erejéig — mert akármennyit mondok, mind kevés, — szükségünk van a vasutak reorganizácziójára, száz millió koronát kér a földmivelésügyi minister állami alapon való parczellázásra; és ha mindezt megnézem, annak ellenére, hogy körülbelül 1300 miUió koronányi összegről van szó, az ország számára az egészben pro-' duktiv dolog alig van. Mert produktív ugyan bizonyos mértékben a vasúti beruházás, produktív a hajózható csatornák építése, produktív még a dalmát vasút megépítése is, vagyis nem egészen elveszett pénz, a mit erre fordítunk, de az a nézetem, hogy sokkal nagyobb mértékben elveszett pénz, mint a milyen mértékben hasznos. Ezzel szemben az az egész vízügyi politika, a melyről én beszélek: a felső vízfolyásoknak szabályozásánál, a völgyzáró gátak megépítésénél, az árvizek elkerülése és az öntözés folytonossága czéljaira igényelt két milliárd köbméter viz elraktározásánál össze-vissza 450 millió koronába kerül; körülbelül 250 millióba kerül az állam részéről megépítendő öntözőcsatornák költsége és 100 vagy 200 millióba kerülne a hajózható csatornák megépítése, melyek között összesen három szerepel a legközvetlenebbül, t. i. a pest— csongrádi csatorna, a vukovár—samáci csatorna és a Szamos és Körös közt létesítendő csatorna, melyeket mint távolabbi jxrogrammot a t. kereskedelemügyi minister ur éleslátása iktatott be a jövendő tervei közé. Ha ezekkel szemben megnézzük a mostani állapotokat, ugy. áll a dolog, hogy a Vicziáníéle munkálat szerint kimutatott lóerőmennyiség 1,700.000, ebből — a mint idéztem — 39.000 van összesen motorikus erőre, ipari czélokra felhasználva, azonkívül vannak százesztendős vagy rövidebb idejű ósdi és kevésbbé jó malmaink, ugy hogy Magyarország összes vizi erejéből, a mérnöki számítás szerint alig 100.000 lóerő van felhasználva. Az én nézetem szerint azonban az 1,700.000 lóerő megfelelő erdőgazdálkodás és megfelelő vízmüvek utján talán három millió lóerőre is felfokozható az elméletben, a miből Magyarországnak mérnöki számítás szerint is 4—500.000 olyan lóereje van ma, a mit már most hasznosan igénybe vehet. Ezzel szemben Olaszországnak 3 millió vizi lóerejéből 300.000 van ezideig hasznosítva, Svájcznak 2,200.000 lóerejéből 400.000, Svédországnak 2 millió lóerejéből 200.000, Németországnak 1,400.000 lóerejéből 170.000, Magyarországnak pedig ezen nagy nemzeti kincséből alig van valami hasznosítva, ugy hogy tisztán ezen a téren a lóerőkben kárbamenő veszteséget, — egy lóerőt évenként 50 koronában számítva — 20 millió koronára tehetjük, a mikor pedig a mérnöki számítás is azt mondja, hogy a magyar államvasutaknak összes vontató-erőszükséglote évenként 120—140.000 lóerő. Ebből a vizierőből 80 vagy 90.000 lóerő lenne felhasználható villamos vontatás czéljaira. Ezeket az adatokat én a földmiveiésügyi ministerium által kibocsátott munkálatokból vettem. Ha tehát hiba van benne, ott van a hiba. Szóval folyóinkban és vizlierőinkben nekünk olyan kincsünk rejlik, a meny minden egyebet túlhalad, a mely nem egy ap, nem egy esztendő alatt, hanem hosszú időre programmba véve, Magyarországnak nagy gazdasági fellendülését biztosithatja. Már most beszélni akarok a programm harmadik részéről: a Duna-Tisza csatornáról. Ugy tudom, hogy ez a javaslat nemsokára be fog terjesztetni. A magam részéről nem vagyok sem egyik, sem másik programmpontnak ellensége, sőt én magam igyekszem most és máskor is propagandát csinálni az egész vízügyi programúinak. Csak annak vagyok ellensége, hogy fordított sorrendben történjék a programm megvalósítása. Nem a Duna—Tisza-csatornára van nekünk elsősorban szükségünk, hanem az egész vízrendezési politikára, és legelső sorban az öntözőművek létesítésére. Maga a Duna—Tisza-csatorna kérdése, a mely nemsokára idekerül, mérnökileg is megoldatlan probléma, mert ha ezt a csatornát a szintben tervezik, akkor azt mondják, hogy lehetetlen nagy költséggel jár, ha pedig magasvezetésü csatornát fognak csinálni, oda jutunk, hogy a Duna—Tisza közén a legmagasabb pontról kell oda szivattyúzni azt a vizet, a melyet a hajók a zsilipek segítségével a szállításnál rendszerint felhasználnak. Ugyanezzel a csatornával hatalmas versenyt teremtünk az államvasutaknak, elvonjuk tőle a