Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.

Ülésnapok - 1910-126

184 126. országos ülés IMI n mehet Európában, sehol olyan a természettől gazdag vidéket nem talál. A viz közel van, alig néhány kilométernyire, nem kellene más, mint odavezetni és akkor van mesterséges takarmány­termelés. Hisz a mai világgazdálkodásnak nem az az alapja többé, a mely régen volt, hogy t. i. a legelőt szántsuk fel, a mit Magyarország is szá­zadokon keresztül csinált. Ezen már túl vagyunk. Ma már az egész mezőgazdaságnak két alapja van mindenütt a világon: a viz és a műtrágya, Azt elhiszem, hogy a hegyvidéki oldalakon egészen más a gazdálkodás, sőt nagyon jól tu­dom is. De a lapályokon és a sima földeken semmi egyébről nem lehet nálunk beszélni, legfeljebb arról, hogy Magyarország sok része nem igényel még sok műtrágyát s nagyon jól terem a föld akkor is, ha gőzekével nincs felszántva; de egy­ről biztosithatok minden gazdát, pedig én gya­korlatilag nem foglalkoztam gazdálkodással, hogy viz nélkül nem tud semmiféle veteményt ter­melni és ha az Alföldnek nem adjuk vissza a vizet, ha'ezt a kiszáradási proczesszust évtizedekig tovább hagyjuk folyni, akkor végeredményében évszázadok alatt oda juthat a magyar nemzet, a hova Egyptom, Assiria és Babilónia népe jutott, hogy t. i., a mikor viz volt a sikságon, hatalmas állam volt, világra szóló nemzet, de a ' mint elmúlt a viz, elmúlt a nemzet is és elköl­tözött a síkságról. (Ugy van! TJgy van! a bal­oldalon. ) Mi, az egész magyar nemzet ráépitkeztünk az Alföldre s a hegyvidék népe fokozatosan levonult az Alföld felé, de nem jut eszünkbe, hogy az Alföldnek termelőképességét kell, mert van módunkban, hatalmas mértékben előmoz­ditani. Hiszen nem kell a hozzá nem értő em­ber előtt sem sokat magyarázni, hogy a csapa­dékmennyiség évről-évre nagyon egyenlőtlen és bizonytalan, holott a növényzetnek vízszükség­lete mindig körülbelül egyforma. Az a gazdál­kodási rendszer tehát, a melyet Magyarország mindmáig folytat, függ az időjárástól, az ég­hajlati viszonyoktól, de sohasem fedi preczize a gazdálkodás szükségletét, mert hiszen az esőzés nincs berendezkedve arra, hogy minden gazdá­nak akkor adjon vizet, a mikor azt épen az ő kis darab földjének növényzete megkívánja. Ezenkívül a talajviszonyok is mindenütt mások; épen az a talaj alkalmas sok helyütt a maga­sabb kultúrára, a hol a legkevesebb a viz. Az éghajlati viszonyok is változnak, az pedig bizonyos, hogy magasabb kultúrát, nagyobb eredményeket csak akkor tudunk elérni, ha az életviszonyok alapfeltételeit is hozzámódositjuk, vagyis Magyarország nagy, hatalmas és erős csak akkor lehet, hogyha minél több ember számára tud kenveret és megélhetést biztosí­tani. Mig egyik esztendőben vizbőség van, mely megöli a növényt, a másikban vízhiány van, a mely elpusztítja azt. Egyik esztendőben áradás volt Magyarországon, a másik évben szárazság. Irczius 23-án, csütörtökön. Az áradást és a vizbőséget bizonyos mértékig kiküszöböltük, de ugyanakkor teremtettük a víz­hiányt és a szárazságot. Vagyis Magyarország az első lépést a gazdagodás terén, a kultúra fejlődése terén megcsinálta, megcsinálta azt a lépést, hogy a haszontalan területet- hasznossá tette, a felesleges vizet levezette, de nem jutott arra a gondolatra, hogy a viz nemcsak arra való, hogy a Eekete-tengerbe folyjon, hanem első­sorban arra, hogy a magyar földet hasznosítsa és minden köbméter vizért, melyet termelésre lehetne felhasználni, vétek, ha i kiengedjük Magyarországból, annál is inkább, mert, a mint emiitettem, a, kőszén tekintetében a Magyar­országon létező viszonyok nem változtak, de a viz tekintetében igen. Nem kell arra hivatkoznom, hogy általános, nem „módosuló világtörvény ma már, hogy a csapadék állandóan- apad. Apadni kell neki, a föld természetes lassú kihűlésével egyetemben. Ugyanekkor konstatálni kell azt a másik világ­törvényt is, hogy az emberek létszáma állandóan szaporodik. Ebből a két tényből okvetlenül követ­kezik, hogy a termelést fokoznunk kell és a meg­lévő vizekkel jobban kell gazdálkodni. Már előbb tettem néhány megjegyzést a drágaságra vonatkozólag. Méltóztassék megkér­dezni akármely szakembert, igazam van-e vagy sem, abban, hogy ha mi a növénytermelés egész rendszerét meg nem változtatjuk és át nem térünk elsősorban takarmánytermelésre és kertészetre, ha kizárólag a hegyvidéki állattenyésztésre leszünk utalva, ez a drágaság egyáltalán nem fog meg­szűnni. Nem fog akkor sem, ha a külföldi állat­tenyésztést bebocsátjuk, mert akkor a magyar állattenyésztésnek kárt okozunk, a nélkül, hogy az olcsó húson kivül valamit elérnénk. Ott van a hegyvidék állapota. Ez ép oly szomoní, mint az Alföldé. Ott van a Vág völgye, a hol a nagy erdőpusztitások folytán .a Vág a legszeszélyesebb folyóvá lett, a mely folyton medret cserél, nagy mennyiségű hordalékföldet, kavicsot hoz magával, rombol-, pusztít, árad. Az állaj^ot az egész hegyvidéken mindenütt ugyanaz. így van ez a Tisza mellékfolyóinál is, az én vidékemen, a Szamos és a Kraszna mentén. Negy­ven év óta pusztítják itt az erdőket ós ezen erdőpusztitásnak következménye, hogy ke­vesebb a csapadék, és kevesebb a meglévő víz­mennyiség, hogy a leszaladó víz leviszi a hegy­oldalról a termőréteget és a hegyoldal most sem nem erdő, sem nem legelő, hanem cserje és bozót. Ha ott kitűnő legelők lennének vizzel ellátva, olyan kövér marha élhetne ott, a minő él a svájczi hegyoldali legelőkön. E helyett azonban ma kecskék rágják ott a bozótot, míg a nyomorult szegény nép olykép imádkozik az Istenhez: Uram adj kenyeret, mert a gabona másfél, meg két magot terem, mert állatja nyo­morúságban sínylődik, mig- adója állandóan nő, — pedig az egész nemzetiségi kérdésnek alapja legelsősorban a kenyér-kérdés., • •• '

Next

/
Thumbnails
Contents