Képviselőházi napló, 1910. VI. kötet • 1911. márczius 9–április 8.
Ülésnapok - 1910-126
184 126. országos ülés IMI n mehet Európában, sehol olyan a természettől gazdag vidéket nem talál. A viz közel van, alig néhány kilométernyire, nem kellene más, mint odavezetni és akkor van mesterséges takarmánytermelés. Hisz a mai világgazdálkodásnak nem az az alapja többé, a mely régen volt, hogy t. i. a legelőt szántsuk fel, a mit Magyarország is századokon keresztül csinált. Ezen már túl vagyunk. Ma már az egész mezőgazdaságnak két alapja van mindenütt a világon: a viz és a műtrágya, Azt elhiszem, hogy a hegyvidéki oldalakon egészen más a gazdálkodás, sőt nagyon jól tudom is. De a lapályokon és a sima földeken semmi egyébről nem lehet nálunk beszélni, legfeljebb arról, hogy Magyarország sok része nem igényel még sok műtrágyát s nagyon jól terem a föld akkor is, ha gőzekével nincs felszántva; de egyről biztosithatok minden gazdát, pedig én gyakorlatilag nem foglalkoztam gazdálkodással, hogy viz nélkül nem tud semmiféle veteményt termelni és ha az Alföldnek nem adjuk vissza a vizet, ha'ezt a kiszáradási proczesszust évtizedekig tovább hagyjuk folyni, akkor végeredményében évszázadok alatt oda juthat a magyar nemzet, a hova Egyptom, Assiria és Babilónia népe jutott, hogy t. i., a mikor viz volt a sikságon, hatalmas állam volt, világra szóló nemzet, de a ' mint elmúlt a viz, elmúlt a nemzet is és elköltözött a síkságról. (Ugy van! TJgy van! a baloldalon. ) Mi, az egész magyar nemzet ráépitkeztünk az Alföldre s a hegyvidék népe fokozatosan levonult az Alföld felé, de nem jut eszünkbe, hogy az Alföldnek termelőképességét kell, mert van módunkban, hatalmas mértékben előmozditani. Hiszen nem kell a hozzá nem értő ember előtt sem sokat magyarázni, hogy a csapadékmennyiség évről-évre nagyon egyenlőtlen és bizonytalan, holott a növényzetnek vízszükséglete mindig körülbelül egyforma. Az a gazdálkodási rendszer tehát, a melyet Magyarország mindmáig folytat, függ az időjárástól, az éghajlati viszonyoktól, de sohasem fedi preczize a gazdálkodás szükségletét, mert hiszen az esőzés nincs berendezkedve arra, hogy minden gazdának akkor adjon vizet, a mikor azt épen az ő kis darab földjének növényzete megkívánja. Ezenkívül a talajviszonyok is mindenütt mások; épen az a talaj alkalmas sok helyütt a magasabb kultúrára, a hol a legkevesebb a viz. Az éghajlati viszonyok is változnak, az pedig bizonyos, hogy magasabb kultúrát, nagyobb eredményeket csak akkor tudunk elérni, ha az életviszonyok alapfeltételeit is hozzámódositjuk, vagyis Magyarország nagy, hatalmas és erős csak akkor lehet, hogyha minél több ember számára tud kenveret és megélhetést biztosítani. Mig egyik esztendőben vizbőség van, mely megöli a növényt, a másikban vízhiány van, a mely elpusztítja azt. Egyik esztendőben áradás volt Magyarországon, a másik évben szárazság. Irczius 23-án, csütörtökön. Az áradást és a vizbőséget bizonyos mértékig kiküszöböltük, de ugyanakkor teremtettük a vízhiányt és a szárazságot. Vagyis Magyarország az első lépést a gazdagodás terén, a kultúra fejlődése terén megcsinálta, megcsinálta azt a lépést, hogy a haszontalan területet- hasznossá tette, a felesleges vizet levezette, de nem jutott arra a gondolatra, hogy a viz nemcsak arra való, hogy a Eekete-tengerbe folyjon, hanem elsősorban arra, hogy a magyar földet hasznosítsa és minden köbméter vizért, melyet termelésre lehetne felhasználni, vétek, ha i kiengedjük Magyarországból, annál is inkább, mert, a mint emiitettem, a, kőszén tekintetében a Magyarországon létező viszonyok nem változtak, de a viz tekintetében igen. Nem kell arra hivatkoznom, hogy általános, nem „módosuló világtörvény ma már, hogy a csapadék állandóan- apad. Apadni kell neki, a föld természetes lassú kihűlésével egyetemben. Ugyanekkor konstatálni kell azt a másik világtörvényt is, hogy az emberek létszáma állandóan szaporodik. Ebből a két tényből okvetlenül következik, hogy a termelést fokoznunk kell és a meglévő vizekkel jobban kell gazdálkodni. Már előbb tettem néhány megjegyzést a drágaságra vonatkozólag. Méltóztassék megkérdezni akármely szakembert, igazam van-e vagy sem, abban, hogy ha mi a növénytermelés egész rendszerét meg nem változtatjuk és át nem térünk elsősorban takarmánytermelésre és kertészetre, ha kizárólag a hegyvidéki állattenyésztésre leszünk utalva, ez a drágaság egyáltalán nem fog megszűnni. Nem fog akkor sem, ha a külföldi állattenyésztést bebocsátjuk, mert akkor a magyar állattenyésztésnek kárt okozunk, a nélkül, hogy az olcsó húson kivül valamit elérnénk. Ott van a hegyvidék állapota. Ez ép oly szomoní, mint az Alföldé. Ott van a Vág völgye, a hol a nagy erdőpusztitások folytán .a Vág a legszeszélyesebb folyóvá lett, a mely folyton medret cserél, nagy mennyiségű hordalékföldet, kavicsot hoz magával, rombol-, pusztít, árad. Az állaj^ot az egész hegyvidéken mindenütt ugyanaz. így van ez a Tisza mellékfolyóinál is, az én vidékemen, a Szamos és a Kraszna mentén. Negyven év óta pusztítják itt az erdőket ós ezen erdőpusztitásnak következménye, hogy kevesebb a csapadék, és kevesebb a meglévő vízmennyiség, hogy a leszaladó víz leviszi a hegyoldalról a termőréteget és a hegyoldal most sem nem erdő, sem nem legelő, hanem cserje és bozót. Ha ott kitűnő legelők lennének vizzel ellátva, olyan kövér marha élhetne ott, a minő él a svájczi hegyoldali legelőkön. E helyett azonban ma kecskék rágják ott a bozótot, míg a nyomorult szegény nép olykép imádkozik az Istenhez: Uram adj kenyeret, mert a gabona másfél, meg két magot terem, mert állatja nyomorúságban sínylődik, mig- adója állandóan nő, — pedig az egész nemzetiségi kérdésnek alapja legelsősorban a kenyér-kérdés., • •• '