Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-117

580 117. országos ülés 1911 márczius 8-án, szerdán. deke sem lehet Magyarországnak abban, hogy az osztrák kormány tűrje, hogy a mi pénzverési jogunknak károsításával egy idegen valuta, különösen idegen váltópénz nekünk konkurrencziát csináljon Dalmácziában és ennek folytán elvárnám, hogy a mélyen t. pénzügyminister ur valamelyes lépéseket tenni fog azon irányban, hogy ez az abuzus Dalmácziában megszüntettessék. A második dolog, a melyre szives figyelmüket fel akarom hivni, a levantei tallér kérdése. Csodálatos dolog, hogy a törvény 14. czikke tallérról beszél. Tallér alatt t. i. minden nemzetgazdász és az, a ki a pénzrendszerek tanulmányozásával foglalkozik, természetszerűleg ezüstöt ért, mert a tallér elnevezése szerint olyan időből származik, a mikor még aranyvaluta nem volt. A tallérok tehát rendszerint ezüstvalutára szólottak. Alig tudnék kivételt. Azonban a mi törvényünknek, vagyis az 1892-iki törvény VII. czikkének indokolásában találunk egy passzust, a mely azt mondja (olvassa) : »Az egyenlőség és egyöntetűség kötelező szabályától kivételt fognak képezni a kereskedelmi érméket képező u. n. »levantei aranyak*. Az általános vita keretében Rosenberg Gyula t. barátom közbeszólása figyelmeztetett engem erre, én tehát megnéztem és újból meggyőződtem arról, hogy tényleg nálunk levantei aranyakról beszél a törvény. Most már, minthogy praxisból nem győződhetem meg róla és jelentések e tekintetben rendelkezésünkre nem állanak, nem tudom, hogy itt tulajdonképen kétféle érméről van szó, vagyis hogy van-e arany és ezüst levantei tallér ? Nekem azt kell hinnem, hogy itt csak levantei|ezüst tallérokról lehet és van szó, minélfogva én a törvény indokolásának hibájául rovom fel azt, hogy aranyakra történik utalás s ezen az alapon érvelésemet a következőkkel egészítem ki. (Halljuk ! Halljuk !) Ez áll abból, hogy gazdasági szempontból Magyarországra ez egy eminens hátrány s hogy az osztrák kormánynak juttatott egy olyan kedvezmény, a melynek fejében nekünk az osztrák kormány semmiféle rekompenzácziót nem nyújt. Ha ugyanis az osztrák kormánynak ezen érmeszerződés alapján a valuta szerint kiveretendő érméken kivül adunk egy ilyen pouvoirt, hogy ő a levantei tallérok czégére alatt ad libitum, nem is kontingentált mennyiség erejéig, verethet ki u. n. levantei tallérokat, a melyek ugyan nem mennek pénzszámba, de mint kereskedelmi érmék — és ezt azok, a kik a levantei forgalmat ismerik, tudják — a legnagyobb mértékben forgalom tárgyait képezik, ebből Magyarországra ismét hátrány származik. Azok, a kik a konzuli biráskodással behatóbban foglalkoznak, tudni fogják, hogy a konzuli bíráskodás területén a kötelezettségek teljesitése hány esetben és miként merül fel a levantei tallérokra szóló kötelezettségek teljesitése alakjában és hogy a levantei kereskedelmi forgalomban ezek a levantei tallérok igen nagy szerepet játszanak. Már most, hogy Magyarország a saját valutájának konkurrens valutájaként — habár nem is pénzde kereskedelmi érmét képező valutaként — konkurrencziát biztositson az osztrák kormánynak és ezzel lehetővé tegye annak azt, hogy levantei tallérok czégére alatt a saját termelt ezüstjét teljes szabad mérlegelése szerint olyan mennyiségben, a milyenben neki tetszik, kiverethesse és azután levantei tallér czimén forgalomba hozhassa, a nélkül, hogy a magyar államot ebből bármiféle haszon illethetné, illetőleg számára bármiféle haszon volna esedékes, ezt nem szabad megcsinálnunk, erre abszolúte semmi okunk nincs, (ügy van! balfelöl.) Hozzáteszem még, hogy miután a bankércz alapjának megosztása nincs kellőleg kontingentálva, illetőleg nincs meghatározva, hogy a bank mennyivel tartozik az érczkészletét aranynyal és mennyiben ezüsttel fedezni, ezek az érmék pedig az érczfedezetbe is felhasználtatnak, igaz, hogy nem névérték, hanem súly szerint: az osztrák kormánynak a saját maga által termelt ezüst ki veretése alapján az a haszon biztosittatik, hogy az osztrák kormány által veretett ezek a levantei tallérok bekerülnek s bekerülhetnek a bank érczfedezetébe súly szerint. (Zaj. Elnök csenget.) Magam részéről kérve kérném a t. házat, ne méltóztassék, legalább jövendőre nézve az osztrákoknak ily privilégiumokat osztogatni, a nélkül, hogy Magyarországnak ebből bármiféle haszna lehetne. Nem helyes dolog egyáltalán konkurrens ezüstpénzeknek ad libitum való kibocsátását egy velünk nem rokonszenvező más kormány számára biztosítani. A legutolsó, a mit megjegyezni kivánok, az éremszerződés utolsó czikkelyére vonatkozik, (Zaj. Elnök csenget. Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbaloldalon.) a mely t. i. azt az önök által az 5. §-nál anynyira emlegetett és annyira kiemelt dicsőséget tartalmazza, hogy hiszen a magyar törvényhozás számára fenn van tartva a jog, hogyha az 5. §. alapján nem sikerült a dolgot a készfizetések tekintetében rendezni, akkor a két törvényhozás törvényhozási utón azt még mindig rendezheti. Ezt tartalmazza a 21. czikkely, a mely természetesen összefüggésben van azzal, a mit voltam bátor az 1899 : XXXI. t.-czikkre nézve előadni, hogy e kötelezettsége az osztrák kormánynak beállott akkor, a mikor az utolsó államjegy bevonatott. A kit vigasztal e kifejezés, legyen vele boldog ; én azonban históriai tényként kell hogy megállapítsam, hogy 1892 óta van törvénybe iktatva, hogy a két állam törvényhozási utón a készfizetések felvételét biztosithatja. Nos, 1892 óta irott malaszt maradt ez a törvény ; leg ének nyugodtak, hogy további hét esztendeig airnál inkább irott malaszt fog maradni, mert most már az Osztrák-Magyar Bank és az osztrák kormány azt fogja mondani, hogy hiszen az 5. §. a- verbum régens, és a készfizetések felvétele tekintetében nem is fogunk addig tárgyalni, míg a bank a maga propoziczióját meg nem tette.