Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-116

550 116. országos ülés 191 í resztül nem vesztettek sem súlyban, sem értékükben. Ezzel szemben atalok arra, hogy nem készfizető állapotba épen az Ausztriával való közösségünk folytán jutottunk és utalok arra, hogy Mária Terézia kezelte meg 1769-ben a papirpénz gyártását, és pedig kezdetben 12 millió forint értékű papírpénzt, u. n. bankó-czédulákat adtak ki, a melyek feliratukbari készfizetési kötelezettséget tartalmaztak, mert hiszen a feliratukban benfoglaltatott az, hogy ezen bankóczédulákat ugy Magyarországon, mint Csehországban és az osztrák örökös tartományokban minden kamaránál, minden adóhivatalnál és banknál készpénzül elfogadni tartoztak. Később a Mária-Terézia által kibocsátott ezen bankóczédulák II. József idején 20 millió forintra emelkedtek fel. Kétségtelen az is, hogy ezen bankczédulák éjien készfizetési kötelezettségüknél fogva teljesen a paritáson álltak és kezdetben egészen kedvelt fizetési eszközt képeztek. Jöttek azonban a háborúk, jöttek a szomorú gazdasági viszonyok és ezek a bankóczédulák mindinkább vesztettek értékükből ugy, hogy állandó diszázsióval küzdöttek és már 1799-ben kén)i;elen volt a kormány a készfizetést felfüggesztem és rendeletileg "intézkedni, hogy ezeket a bankóczédulákat magánosok is fizetéseiknél elfogadni tartozzanak. Már most leszögezem azt a tényt, hogy ezek az első bankjegyek Magyarországon jogilag soha érvényben nem voltak, ezek az abszolút Ausztria tényei voltak és ezen bankópénzekből származó mindennemű közgazdasági hátrány, az országot és az egyes gazdaságokat ért veszteségek kizárólag az abszolút Ausztria bűnéül rovandók fel. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A mikor ugyanis jöttek a háborúk, a válságok, daczára annak, hogy abban az időben érezpénzt meglehetősen sokat nyertek Magyarországon, az érezpénz teljesen kiszivárgott az országból, ugy hogy Schwandtner, a ki. 1809-ben statisztikai könyvet bocsátott ki, abban már csak reminiszczencziaképen emlékezik meg arról, hogy Magyarországon milyen érezpénznek keUene forgalomba lennie. A tény azonban az volt, hogy abban az időben már az egész ország el volt árasztva ezekkel a rossz bankóczédulákkal és az osztrák kereskedők már akkor is olyan okos-bornirtok voltak, hogy nyersterményemkért bankó czédulákkal fizettek és később, a midőn ezeknek beváltása kezdődött, akkor az vesztett legtöbbet, a kinél a végén maradt a bankó. Eszembe jut itt az egyszeri veszprémi kanonok meséje a durák nevezetű kártyajátékról, a melyben, a mint tudjuk, az veszti el a partit, az lesz a durák, a kinek a játék befejeztével a legtöbb kártyája marad. Épen igy voltak elődeink ezekkel a bankjegyekkel, mert mikor kimondták a devalvácziót 1811-ben, tehát épen száz év előtt, ugy hogy jubileumképen is megemlékezhetünk róla, oly rövid határidőhöz kötötték ezeknek a bankjegyeknek váltójegyekkel történendő kicserélését és egyúttal oly kevés helyet jelöltek Id a beváltásra, hogy igen sokan az ország márczius 7-én, kedden. ban nem is jutottak ahhoz a lehetőséghez, hogy bankjegyeiket beválthassák és mint a durákjátékban az utolsónál, a náluk maradt bankjegyek értékét teljesen elveszitették. 1811 február 20-án mondták ki a devalvácziót, vagyis azt, hogy a bankóczédulák értékük egyötöd részére devalváltatnak. De akkor megint csak kezdődtek a háborúk, jöttek a rossz gazdasági viszonyok, ugy hogy 1812-ben a kormány kénytelen volt ismét- 45 inillió forint értékű paj>irpénzt kibocsátani ; a papírpénz ismét diszázsióval küzdött, ugy hogy eljutottunk a második devalváczióhoz és ebben a két devalváczióban azok, a kiknek papírpénzük, a kiknek bankóczédulájuk és váltójegyük volt, minden száz forintnál 92 forintot veszítettek el. Ennek a devalvácziónak erkölcsi hatásait az egykorú iró tragikus színekkel ecseteli és megállapítja, hog}

r akkor óriási nagy volt nálunk Magyarországon a drágaság, az erkölcsök demoralizálódtak, a nemzeti érzés kihűlt és leapadt, s különösen a fixfizetéssel birok és a szegényosztály igen sokat szenvedett. Gyakori volt a csalás, a furfangos vagyonszerzés és egyenlőtlenül oszlottak meg a javak. És mindezt nem a mi gazdasági életünk, hanem Ausztriával való közösségünk zúdította reánk. (Igaz! Ugy van! a. szélsőbaloldalon.) Ennek a közösségnek folytatólagos konzekvencziája az a még ma is fennálló és gróf Tisza István által konstatált állapot, hogy még ma is másodrendű gazdasági terület vagyunk és még ma sem vagyunk készfizető ország. (Igaz! Ugy van ! balfelől.) Az 5. §. az Osztrák-Magyar Banknak megadja azt a jogot, hogy ő kezdeményezhesse a készfizetések felvételét. Hogy helyes-e az, hogy az Osztrák-Magyar Banknak a kezébe van letéve a kezdeményezés, ezzel a kérdéssel az ellenzék részéről már többen foglalkoztak ugyan, mégis ki akarok terjeszkedni erre, beszédem későbbi folyamán én is. Most azonban, a mikor egy ilyen fontos kezdeményezési jogot biztosítunk az Osztrák-Magyar Banknak, szükségesnek tartom, hogy a készfizetés egész történetét röviden előadjam. (Halljuk ! Halljuk I balfelől.) Szükségesnek tartom azt, hogy kiemeljem, hogy az Osztrák-Magyar Bank a múltban már évtizedeken keresztül törekedett a készfizetések felvételére, ez azonban neki sohasem sikerült. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy a banknak már 1816-iki júniusi alapszabályaiban, illetőleg az akkori pátensben benne van a banknak a készfizető kötelezettsége. A bank ezt egy bizonyos ideig fenn is tartotta. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ez nem a bank jósága, vagy erős állása folytán volt igy. hanem fentartotta a készfizető állapotot a kedvező konjunktúrák folytán. A hosszú béke és a meglehetősen konszolidált állapotok folytán ; fentartotta az által, hogy ez alatt a hosszú béke alatt az országnak és a monarchiának pénzügyi viszonyai is bizonyos tekintetben javultak.