Képviselőházi napló, 1910. V. kötet • 1911. február 8–márczius 8.

Ülésnapok - 1910-110

llü. országos ülés 1911 február 2k~én, pénteken. 389 ház tanácskozásai vezetésében való részvételem alapján is — nekem nincsen tudomásom arról, soha annak j síéivel nem találkoztam, hogy a ház a házszabályok 214. §-ának valaha más értelmezést adott volna, mint azt, hogy ez azt a jogot biztosítja egyíelől az előadónak, hogy a szükséges felvilágosítások megadása végett bármikor felszólalhasson, másfelől feljogosítja a kormány tagjait arra, hogy a szükséges felvilágosítások megadása végett szakközegeket itt a házban bejelenthessenek, hogy a felvilágosításokat esetleg ne ők maguk, hanem szakközegeik adják meg. Azonban ebből a szakaszból semmiképen sem lehet kimagyarázni sem az előadónak a kötelezettségét arra, hogy felszólalni tartozik, a mikor a felszólalásnak szükségét nem látja, sem a ministeri megbízottnak vagy szakközegnek azt a kötelezettségét, hogy ő szólaljon fel vagy adjon felvilágosításokat akkor, a mikor a minister a szükséges felvilágosításokat maga adja meg. (Helyeslés a jobboldalon.) Ez felfogásom szerint a házszabályok egyedüli helyes értelmezése. Polónyi Géza : Nem szándékozom házszabályvitát provokálni, csak röviden megjegyzem, hogy az elnök ur ezen felfogásában nem osztozom, és leszek bátor a megfelelő preozedenseket az elnök ur rendelkezésére bocsátani. A szakértő megbízottaknak más feladatuk, mint a felvilágosítások megadása nincsen, és nem is lehet, és ennek folytán, ha egy képviselő kérdést intéz hozzájuk, annak az estimálása, hogy vájjon helyes-e, vagy nem az a kérdés, a képviselő dolga. A képviselő szavazatának indokolása az ő lelkiismeretének a kérdése, azt nem lehet senkitől mástól függővé tenni. De én nem akarok ebből semmiféle inczidenst csinálni; felteszem, hogy nem szándékosan történt a dolog. Azt hiszem, hogy elég fontos egy országnak tudni, hogy a bankkal szemben adott privilégium az elintézés kérdésében az országra nézve milyen haszonnal vagy kárral jár ; ezt egy országgyűlésnek tudni kell, ha egy privilégiumot megalkot. Rátérek magára a ozikkelyre, mert abszolúte nem volt szándékom kázust csinálni a dologból, csak meg akartam érinteni abban a reményben, hogy a jövőben a felvilágosításokat meg fogom kapni. A minister úrral már más az eset. Ott politikai konzekvencziákat vonhatok le, de a szakértővel szemben semmiféle politikai konzekvenczialevonás nem áll rendelkezésemre, vele szemben a felelősség semmiféle mértékét nem tudom alkalmazni, minthogy a házszabályokban gyökerező azon jogomat gyakorolom, hogy hozzá kérdéseket intézhessek és ő nekem arra feleletet adjon. Malmost a 83. czikkelynél legelsősorban és igen röviden azt akarom megjegyezni, hogy a 83. czikkely, a mint azt Lovászy Márton t. képviselőtársam már említette, tartalmazza a banknak azt a kötelezettségét, hogy jegyeit érczczel váltsa be, és j>edig törvényes érczpénzzel. Itt dől el tehát az egész valutakérdés. Az az első kérdés a készfizetéseknél, hogy tisztába kell jönnünk, hogy fenn akarjuk-e tartani a kurránst, hogy vájjon a banknak ezen kötelezettsége kiterjed-e a váltópénzbeli ércz^ érmékre, vagyis, hogy fenn akarjuk-e azon bankot tartani, a mely arany valutás országban bankjegybeváltási kötelezettségét nem a valutaérezben tartozik teljesíteni, tehát nem aranyban, hanem a törvényes éreznek nevezett ezüstben, esetleg váltópénzben is. Hiszen majd egy másik szakasznál való felszólalásom alkalmával használni fogom a mérlegnek ezt a tételét, a melyből most már végre-valahára a mélyen t. kereskedelemügyi minister ur is meggyőződhetik arról, hogy az érezfedezetben 289 millió nem aranyércz is szerepel, a melyből csak egy rész ezüst, a másik rész pedig kifejezetten váltópénz. Ha én elfogadok egy bankstatutumot létező arany valutás törvény alapján, a mely a banknak megengedi azt a jogot, hogy ő nem a valuta-érezben, az aranyban teljesítse a beváltási kötelezettséget, hanem ezüstben vagy váltópénzben, akkor egy sánta valutát állapítottam meg, a mely pedig a valuta-törvényhozásnak kifejezetten nemcsak czélja nem volt, hanem ez ellen egyenesen állást foglalt. (ügy van! a szélsőbaloldalon.) S az 1892. évi XVIII. t.-cz. megalkotásakor, vagyis mikor az aranyvaluta törvénybe iktattatott, még a veszély nem is volt olyan nagy, mint a mekkora az most az ezüstben való fizetési kötelezettség tekintetében, mert az ezüst relácziója akkor, a valutatörvény megalkotása idejében még 1 : 15'5, később, az életbeléptetéskor 1 : 18 arányban állott, vagyis egy unczia aranyért 18 unczia ezüstöt kellett adni. Ma azonban, mikor az ezüst relácziója 1:38 arányban áll, vagyis, mikor az ezüst annyira értékét vesztette, hogy ma már egy unczia aranyért 38 unczia ezüstöt — standard-ezüstöt értek — kell az angol piaezon fizetni, akkor az ezüst már értékpénzzé, hitelpénzzé lett, mivel az ezüst egyforintos, tehát maga a kurráns is annyira értékét veszítette, hogy annak a 38 %-on felüli része máitisztán az államhitelből táplálkozik, annak már nincs vásárlási ereje a külföldön, az már nem pénz és belső érték, hanem tisztán államhitel, (ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Hogy én egy készfizetésre készülő állam törvényhozásában hozzájáruljak ahhoz, hogy a banknak joga legyen hitelpénzzel, vagyis nem valutaérezczeí bankjegyeit beváltani, de sőt hozzájáruljak ahhoz, hogy váltópénzzel is beválthassa és hozzájáruljak még ahhoz is, hogy még az arány se legyen megállapítva egy törvényben, hogy milyen arányban tehetné ezt: ez olyan unikuma a törvényhozásnak, a melyet én jó lelkiismerettel azért sem ajánlok a t. képviselőháznak, mert folyton panaszkodunk, hogy állampapírjaink alacsonyabban állanak és hogy általában véve a valutánk veszített a hitelt érdemlőségéből. Szóval megint csinálunk egy törvényt, a melylyel el akarjuk a külfölddel hitetni azt, hogy mi készfizető állam vagyunk, holott a külföldön józanul senki sem ért mást készfizetés alatt, mint a valutaérezben, tehát az